Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége
Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége
Bár az elején biztos megijedtek, hogyan fogok felnőtt koromban boldogulni, mikor szakszerűen kezeltették a helyzetet (hallókészülék és szurdopedagógus) és jöttek az első sikerek, megnyugodhattak. Az, hogy a nagyszüleim, a szüleim, a testvéreim és a barátaim hittek bennem nagyon sok erőt adott.Azért valljuk be, nem lehet egyszerű annyiszor szépen válaszolgatni, amennyiszer én visszakérdezek. Komolyan, egyszer számolni fogom, hogy egy héten hányszor kérdezek vissza. Szerintem percenként 1 visszakérdezés (egy fáradtabb, beszélgetős időszakomban ez biztos több lenne :D) kijönne: ebben az esetben, ha csak 20 évet számolok, akkor már 10 512 000-szer visszakérdeztem. :D Aztaa, köszönöm, hogy az esetek többségében nyugodtan addig ismételtétek a mondatokat, amíg meg nem értettem. Külön jó érzés az, mikor az öcséimtől hallom, hogy mennyire büszkék rám.
Mai napig emlékszem, hogy milyen megtiszteltetésnek vettem, mikor az igazgató bácsi közölte velem, hogy nagyon örülnek nekem, és nyugodtan, örömmel járjak iskolában, szeretettel várnak. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy nem szívesen látnának a halló gyerekek között.
Persze szinte mindig első padban ültem, és megengedték, hogy a barátnőm lehessen a padtársam. Amikor a tanár háttal volt, (ugye legtöbbször ez van) akkor nem hallottam, amit mondott és még a fél szöveget is kitakarta. A barátnőmmel, Hannával kifejlesztettünk egy módszert: mindig egy bizonyos szögben tartotta a kezét, úgy, hogy tudjak másolni róla, de amit nem írt le a tanár a táblára és fontos volt, akkor azt szóban gyorsan elmondta. Neki igazi kiképzés volt ez a 11 év, hiszen a gimi végéig együtt ültünk és tőle aztán tényleg nagyon sokat kérdeztem. (Ha a10 milliót vesszük, akkor vagyúgy 5 milliót tőle kérdeztem vissza. :D Köszi Hanna!! ;)
Az osztálytársaim, diáktársaim nem csúfoltak. A tanáraim is nagyon segítőkészek voltak. Keresték, hol segíthetnek, órák után is elmagyarázták, ha valamit nem értettem. És nem volt még egy olyan ember, aki annyi reményt fűzött volna, hozzám, mint a sakk tanárom. :D
Na, azt gondoltam, hogy ez a fajta jólétem az egyetem kezdetével véget ér. Nem fog ismerni senki, úgy hallottam a tanárok semmibe veszik a diákokat. Jegyet sem aszerint kap a diák, amit megérdemel. Kellemeset csalódtam, mert már a beiratkozáson ott volt a Debreceni Egyetem egyik szervezete, a DEMEK (Mentálhigiénés és Esélyegyenlőségi Központ) és bemutatták, hogyan fogják segíteni a tanulmányainkat. Az évfolyamtársaim közül szinte mindenki segítőkész volt, aki nem, az nem a hallássérülésem miatt. A tanárok, előadók közül is szinte mindenki megtalálta a módját annak, hogy segítsen. Erről majd egy másik posztban írok. :D
Hálás vagyok mindenkinek, aki segített, hogy a hiányosságaim ellenére a suliban eltöltött idő alatt megalapozzam a jövőmet!
Felnőttként pedig a napunk minimum harmadát a munkahelyünkön töltjük. Ezért sem mindegy, hogyan viszonyulnak hozzánk. Szerencsémre a munkahelyeimen is nagyon jó helyzetben voltam. Már diákmunkásként is mindig odafigyeltek rám, hogy ne érjen hátrány semmiben. Sőt még a moziba is felvettek, pedig oda azért kell hallani. Most egy irodában dolgozom, és a kolléganőim is rendkívül támogatóak, telefonálnak helyettem, és segítenek, ha valamit a fülem miatt nem tudok, de ha más miatt van szükségem segítségre, akkor is. Köszönöm!
