Társas kapcsolatok

Ezzel az írással nem egy márka mellett szeretném letenni a voksomat, mert nagyon szubjektív, hogy kinek mi a jó. Viszont nekem annyira bevált, hogy szeretettem volna megosztani Veletek a tapasztalataimat. (#nemreklám #nemszponzorálttartalom A terméket megvásároltam és egy hónap használat után nagyon jó befektetésnek tűnik. 🙂 )

Beszámoltam már róla, hogy az egyetem számomra idén nagyon nehezen indult. A maszkok nagyon ellehetetlenítették a kommunikációt, az interaktív részvételt az órákon. Ennek orvoslására az egyetem felajánlotta a Roger Table Mic eszköz használatát, hogy halljak az órákon. Adódott azonban egy kis probléma, ugyanis a ReSound hallókészülékem önmagában nem kompatibilis a Phonak eszközeivel, de a ReSound Multi Mic-kel legyőzhető ez az akadály. Érkezik majd hozzám egy a Multi Mic mikrofon aljába csatlakoztatható Roger vevő, amivel tudom majd venni a Roger mikrofonok jelét. Erről majd beszámolok, ha oda eljutunk, de addig hadd meséljem el a tapasztalataimat a ReSound Multi mikrofonnal.

Bár többször ajánlották már, de eddig nem éreztem szükségesnek, most azonban eljött az idő, hogy beszerezzem. (Az ára 62 ezer forint, de elvileg sokáig bírja.) Közben sajnos a második hullám miatt az egyetemek átálltak teljesen az online oktatásra, de a mikrofon nem porosodik a polcon, hanem folyamatosan használatban van, mert elképesztő mi-mindenre jó.

Hogyan működik? 

A hallókészüléket össze lehet párosítani a mikrofonnal, és a ReSound Smart alkalmazáson keresztül a beállításokhoz mi magunk is hozzáférünk. 4 funkciója van, de én most csak kettőről tudok nyilatkozni, mert még csak ezeket használtam. A mikrofon feltöltött állapotban 10 órát is kibír, így nem kell attól félni, hogy az utolsó órán le fog merülni. Lehet szabályozni a hangerőt is, így saját igényünknek megfelelően halkíthatunk/hangosíthatunk rajta.

Beszélgetés maszkban

Az elmúlt egy hónapban mindenhova magammal vittem és teszteltem tényleg olyan jó-e, mint amilyen ódákat zengenek róla. A legnagyobb meglepetés az ügyintézéskor ért.

Én még ügyintézőt ennyire jól  nem értettem,

mint a Multi Mic mikrofon funkciójával. Ráadásul egy maszk és egy plexi fal is volt köztünk, ennek ellenére mindent nagyon jól hallottam. De nemcsak ügyintézéskor, hanem barátokkal, ismerősökkel való találkozásokkor is jól jött, mert a maszkoktól nem tudok szájról olvasni, és hiába szoktam már meg a hangjukat, maszkban nagyon idegen volt.

A mikrofon felcsíptethető, így közvetlenül a hallókészülékünkbe jön a hang.

Fantasztikus érzés maszkos embert tökéletesen érteni!

Filmnézés társaságban

A bluetoothos hallókészülékem miatt rászoktam arra, hogy egyedül nézzek filmeket. De most újra kipróbáltam társaságban, a mikrofon funkcióval és nem bántam meg. A laptop, tévé hangszórójához tettem a mikrofont és mintha a fülem mellett szólt volna a film.

Nagyon durván tiszták a hangok, mintha egy új hallókészülékem lenne.

Amit még nem sikerült jól beállítanom, hogy filmnézés közben a barátaimat is halljam. Az alkalmazásban van lehetőség állítani a környezet és a mikrofon hangerejét, de valahogy egyszerre a kettő nekem még nem tökéletes. (Ha erre van tippetek, akkor örömmel veszem!)

Online órákon való részvétel

A mikrofont azért vettem, hogy a tanulmányaimban segítsen. Bár a kontakt órák szünetelnek, de egy jack kábellel máris ott vagyok a hallókészülékemmel az online óráimon. Eddig telefonról vettem részt az órákon, amivel sokkal jobban hallottam, mint „szabad füllel”, de nehéz volt egyszerre nézni az előadást és a különböző feladatokat el is végezni. A telefonom sokszor lefagyott, ledobott a rendszer, arról nem is beszélve, ha még kamerával is be kellett jelentkezni.

A mikrofonnal sokkal magabiztosabban veszek részt az órákon, és laptoppal sokkal kényelmesebb is. Tudom követni a prezentációt. Ha videót nézünk, arról sem maradok le. Nem izgulok, hogy a telefonom mikor adja meg magát, nem szakadozik annyira.

Én lassan veszem rá magam, hogy ezeket a technikai újításokat kipróbáljam, pedig már 10 éve is ajánlottak hasonlókat. De amint beadom a derekamat, mindig sajnálom, hogy miért nem vágtam bele korábban.

ReSoundosok, ti is használjátok a MultiMic-et? Milyen tapasztalataitok vannak? És nektek, akiknek más márkájú hallókészüléketek van, használtok valamilyen kütyüt, ami megkönnyebbíti a hétköznapotokat?

Kajtár Dóri

Pont egy hónapja ilyenkor szomorúan, de mégis boldogan búcsúzkodtunk egymástól, mivel véget ért a 3. Hali-tali tábor. Én idén voltam először, mégis olyan volt, mintha mindig is ismertük egymást, így nagyon remélem jövőre is megszervezésre kerül. Személyes élménybeszámoló következik. 🙂

Már az előző években is szemeztem a táborral, mert már több ismerősöm mesélt róla, mekkora élmény sorstársakkal együtt „nyaralni”. Csak pont mindig ütközött azzal a táborral, amire minden évben szerettem elmenni. A karanténban már sejteni lehetett, hogy az a magas létszám miatt sajnos el fog maradni, ezért gyorsan lecsaptam a Hali-talis early-birds jegyek egyikére. (Az is tök jó, hogy lehet részletekben fizetni.) A szervezőkkel együtt izgultunk, hogyan döntenek a kisebb létszámú táborok sorsáról. Szerencsénkre a tábort nem törölték el a COVID-járvány miatt, így július elejéig tűkön ültünk, hogy mikor kezdhetjük el bepakolni a bőröndjeinket .

Néhány embert már ismertem a csapatból, hiszen karantén előtt rendszeresen voltak „Hali-talis” programok, mint például a Szabadegyetem, ahol moderált beszélgetéseken vehettünk részt olyan témákban, mint az idegennyelv tanulás, önéletrajzírás, állásinterjúra készülés hallássérültként. De voltunk közösen bowlingozni és együtt kijutottunk egy szabadulószobából is.

Az a legjobb a „hali-talisok”-ban, hogy nagyon befogadók szóval,

ha esetleg senkit nem ismernél, akkor sem éreznéd egyedül magad.

A tábor alatt több új sorstársat ismertem meg, és lettek új barátaim is. A társaság nagyon összetartó, barátságos és kicsit sem kirekesztő.

Miért volt annyira jó a tábor? Jófej társaság, szuperkedves és segítőkész szervezőstáb és Balaton. Kell ennél több? 😀 Már önmagában garantált a jó hangulat, mivel értjük egymást.

Mindenki figyelmes a másikkal, nem kell magyarázkodni, és itt senki nem mondja, hogy semmi.

Amúgy ez a tábor mottója. De a szervezők idén is kitettek magukért. A Hallás Társasága Alapítvány önkéntesei Attila, Andi, Tibi, Ági, Edit, Niki rengeteg programot ötleteltek ki és valósítottak meg számunkra a SINOSZ támogatásával.

Délelőttönként érdekes előadások voltak. Hallhattunk és az írótolmácsoknak hála, olvashattunk is J a hallókészülékek típusairól, jövőjéről, a cochleáris implantátumokról. Laczka Zsanett elkalauzolt bennünket a munkajog világába, tájékoztatott bennünket a jogainkról és átbeszéltük mire figyeljünk a munkábaállás során. Bemutatót tartott nekünk Loványi Eszter és Mák, a hallássegítő-kutyája. Megismerhettük a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület munkáját és, hogy mi mindenben lehet segítségünkre egy hangjelző kutya.

Meglátogatott minket a SNH Ifjúsági Klub csapata is, akikkel különböző csapajátékokat játszottunk. Végül pedig moderált beszélgetésre került sor halló-hallássérült közötti párkapcsolati konfliktusok témában. Szabó Gergely, hallássérült divattervező, Puha Andrea és halló párja, Tibi, és egy táborozó, Patkó Linda -akit egyébként a Képesek Vagyunk Magazin egyik szerzőjeként is ismerhettek- és párja, Peti osztották meg vicces és tanulságos történeteiket, tapasztalataikat. Majd Vecsernyés Anna, nagyothalló pszichológus tartott csoportos foglalkozást konfliktuskezeléssel kapcsolatban.

Megismerhettük Fonyód nevezetességeit pedig egy kültéri „szabadulószoba” megoldásával. A csapatoknak nem volt egyszerű dolga. A gyilkos felfedéséhez bejártuk a fél várost, megmásztuk a kilátót, kivallattuk a beépített tanukat, és követtük a jeleket. A látvány, a csapatmunka, a siker minden erőfeszítést megért!

Kézműveskedtünk, páramentes ablakos maszkot készítettünk Várhelyi Kriszivel (aki amúgy audiológus is). Lazítottunk strandon, hallókészülék- és cochleáris implantátummentesen. Ez is pozitív csalódás volt számomra. Máskor mindig feszélyez, hogy egyedül vagyok, aki nem hall a vízben. De itt is nagyon jól megértettük egymást. Labdáztunk, frizbiztünk, vizibicikliztük. Kacajunk csak úgy visszhangzott a balatoni naplementében.

Vicces csapatépítő játékokkal mókáztunk. Társasoztunk. Az Uno, Tabu és a póker hallássérült barátokkal még nagyobb élmény. Volt filmest, ahol nem volt kérdés a felirat. Volt just dance party, ahol nem volt ciki hamisan énekelni, és volt hangerő, amit a hallók talán nehezen viselnének, de mindenki érezte a ritmust. Utolsó este pedig Hawaiiban találtuk magunkat egy neonparty-n.

A rengeteg vicces, jó program ellenére nekem egyértelműen a társaság az egészben a kedvencem.

Hiába vannak jó programok, ha azokat nincs kivel élvezni. A csapat igazából olyan, mint egy nagy család. Mindenben számíthatunk egymásra és a legjobb, hogy sosem érezzük magunkat tehernek és nem kapjuk válaszul azt, hogy mindegy, vagy semmi.

Ha ti is kedvet kaptatok, hogy sorstársakkal barátkozzatok, akkor csatlakozzatok a Hali-talisok facebook csoportjához és gyertek majd az eseményekre! 😉

Kajtár Dóri

(A bejegyzés nem reklám, csak tényleg annyira jó volt, hogy kár lenne jövőre is lemaradnod róla! 🙂 )

Sokak számára ismerős az a mondás, hogy az információ hatalom. Nemcsak hatalom, hanem a boldogulás nélkülözhetetlen eszköze. A koronavírus is jó példa arra, hogy milyen kiszolgáltatott az ember, ha nincs jól informálva. Egyrészt visszatartják az információkat, másrészt pedig álhírekkel, valótlanságokkal bombázzák az embereket. Ezért sem mindegy honnan tájékozódunk. Nagyon hasonló ez nálunk hallássérülteknél, annyi különbséggel, hogy kapunk információt, csak a fülünknél részben vagy egészben „fennakad”.

Mielőtt elkezdeném kifejteni egy kicsit hadd térjek ki a heti eseményekre. Az elmúlt napokban többször is bejelentkezett a miniszterelnök videóüzenetben és tartott sajtótájékoztatót az Operatív Törzs. Az egyik éjszakai videóbejelentkezéskor nem volt jelnyelvi tolmács, sem felirat, amit egy hallássérült néző szóvá is tett a hozzászólásoknál.

Meghatódva olvastam, hogy egy-két bunkó beszóláson kívül, az emberek mennyire segítőkészek voltak és leírták tömören a lényeget!

Annyira örülök neki, hogy egyre több videó feliratozva kerül fel a Facebookra is. Emellett jó látni, hogy a jelnyelvi tolmácsok sincsenek már „büntiben”, egy kis helyre sarokba szorítva, hanem nagyobb teret kapva, jól látható a jelnyelvi tolmácsolás a köztelevízióban.

Sokszor kérdezik tőlem, hogyan kell elképzelni a hallássérültek életét. Nehéz erre általános választ adni. Közepes/súlyos nagyothallóként nem ugyanazok a kihívásaim, mint a siket vagy hallásmaradványos társaimnál. Miután megbeszéljük, hogy nem jelnyelvvel kommunikálok és hallókészülékem van, megint mérföldkőhöz érkezünk. Ugyanis a legtöbb ember azt hiszi, hogy a hallókészülék és az implantátum (CI) olyan, mint a szemüveg: feltesszük és minden tökéletes. Sajnos akármennyire is fejlődik a technológia, nem hallunk így se mindent.

Régebben egy brit jótékonysági szervezet, az ActionDeafness oldalán nagyon kifejező illusztrációkat találtam. Hallássérült barátnőm, Péteri Patrícia, aki egyébként grafikusnak tanul, elkészítette magyarul ezeket a szövegeket.

Szóval hogyan NEM tud eljutni hozzánk az információ?

#1 Ha egymás szavába vágnak az emberek

#2 Ha nem szemtől szembe beszélünk egymással

#3 Ha zárt szájjal beszélnek

#4 Ha nem tudunk szájról olvasni

Nekem mindegyik kép szívemből szól. Nektek is ismerős a helyzet?

Írta: Kajtár Dóri

A képekért köszönet Péteri Patríciának! 🙂

Akinek nem áll a háta mögött támogató család, valóban nehezen találhatja meg önmagát, hiszen gyakran még a szülők sem tudják, mit kezdhetnek a gyerekükkel.” Riport Kiss-Weidinger Veronika élet- és párkapcsolati coach-csal

Veronikánál 3 éves kora óta áll fenn az állapot, az idegi eredetű a hallásvesztése, egy kísérleti gyógyszer okán. Hallásjavító készülékek nélkül ma már nem hall semmit. 3 éve van cochleáris implantátumja és elmondása szerint „csodálatos a vele való létezés”. Sokkal teljesebben hall vele, mint régebben a készülékkel. Jóban vannak.

Arra a kérdésemre, hogy a gyerekkorát befolyásolta-e a hallássérülése, azt válaszolta, hogy természetes, hogy befolyásolta, de a családja az ő mentsvára, akik által mégis kevesebb fájdalom érte, mint esetleg más hasonló problémával küzdő gyereket. A család védőburokként vette körbe, és sosem azt hallotta, hogy „nem vagy elég jó”, inkább azt, hogy „bármire képes vagy”. A külvilág persze nem mindig ezt igazolta vissza.

Az általános iskolában maradt egy ítélet foglyaként, főleg a tanárok részéről. A gyerekekkel kapcsolatban nem volt atrocitásban része, de kívülállónak érezte magát. Sokáig élt egyfajta szürkeségben, és „bocsánat, hogy élek” mentalitással épp azért, mert úgy érezte nem olyan, mint a többi ember, ezért a vele való többletmunka teher másoknak. Az egyetemen jól érezte magát, ott senki nem tekintette másnak, mint ami, hanem a munkáján és a vizsgáin keresztül látják.

Hogy milyen nehézségek érték a társadalomban, a környezetében? Az elhelyezkedést emelte ki. „Nehéz általában azok számára, akik „mások”. Nekem ebben is szerencsém volt, az első főnököm csodálatos ember volt, gondolkodás nélkül adott nekem esélyt.” De hozzátette, hogy alapjában véve, ha beleírja valaki az önéletrajzába, akkor nem valószínű, hogy behívnak interjúra. Így inkább a személyes bemutatkozásra lehet hagyatkozni, és ott elfogadtatni magunkat.

Egyébként a szakdolgozatának írásakor szembesült azzal, hogy milyen gyér lehetőségeket kínál pályaválasztás terén az iskolarendszer. Ha jól emlékszik, szövő meg műszaki rajzoló lehetne. Ez kétségbeejtő.

Ez szerinte főleg a vidéki régióra érvényes.

Nagyon különleges szakmája van, megkértem meséljen róla, mik befolyásolták a pályaválasztását. Annak idején nagyon nehéz volt számára kiválasztani a pályát. Csak annyit tudott magáról, hogy szeret olvasni, és ehhez keresett valamit. Mivel az osztályfőnöke nem igazán bízott az értelmi képességeiben, nem támogatta igazán. Felkerestek egy pályaválasztási pszichológust is, azóta tudja azt, hogy valakinek van papírja az nem egyenlő azzal, hogy tudása is van. Vera a megalázottság szót köti hozzá. És bár nem tudta magáról, hogy ő kicsoda, így nyomdaipari szakközépiskolába jártam, fényszedést tanult. Sosem dolgozott nyomdában, csak a gyakorlatok alatt. Ezt követően az uta a könyvtárba vezetett, amit nagyon imádott! Majd lett egy családi vállalkozásuk, egy pici boltjuk. Végül is a közös mindegyikben az volt, hogy beszélgetni kellett.

„Jöttek hozzám a lelki gondokkal, a kérdésekkel, a tanácstalansággal. A beszélgetések alatt – akkor még tudattalanul – mégis feloldódtak ezek a dolgok, a megoldáshoz közelebb jutottak a kérdezők. Hívást éreztem, hogy elvégezzek egy 9 hónapos önismereti tanfolyamot. Sorsfordító volt.”

Egyik alkalommal le kellett írni, hogy mi az, amit igazán szeret csinálni, és ez egyértelműen a beszélgetés és a vele járó segítésként jelent meg előtte. Ekkor még nem volt kész, mert le kellett győznie az azzal járó önbizalomhiányt, hogy más, mint a többiek. Vajon mennének-e hozzá olyan emberek, akik nem hallássérültek? Ez akkor oldódott meg, amikor az implantátum már megvolt. Minőségi ugrást eredményezett a hallásában, és az életvitelében is.

Az önismereti tanfolyam után elvégezte a Coach képzést. Life és business coach és párkapcsolati coach oklevelekkel is rendelkezik. A business coachingot nem használja, mert teljesen más kvalitások kellenek hozzá, mint a másik két területhez.

A szakdolgozatának témája nagyon érdekes volt, azt kutatta, hogyan fejeződik ki a másság az egyén és a társdalom kommunikációjában. Most csak tömören azt emelné ki, hogy az előítélet nagyon erős a társadalmunkban. (De később szívesen ír erről cikket, amit a magazin valamelyik későbbi számában közzétesszünk.) Viszont látja a pozitív jeleket, amelyek lassúak, de jelen vannak!

Én úgy látom Magyarországon nem annyira népszerű a pszichológushoz, coach-hoz menni, megkérdeztem Veronikától, hogy ő hogy gondolja? Tényleg így van, vagy ez csak a látszat? Mi a különbség, ha van a kettő között? Mi az a pont, ahol már érdemes meglátogatni pszichológust vagy coachot? Szerinte sem népszerű, mivel

a magyar gondolkodás nem problémamegoldó, hanem inkább elfojtó. A panaszkodásban világszínvonalúak vagyunk, de a megoldásukhoz való kulcsok keresésében már nem.

A pszichológushoz fordulást egyenlőnek tekintik azzal, hogy „hülye” az illető, vagy nem normális. Holott a komoly elmezavarokkal, a kóros elmebetegségekkel a pszichiáter foglalkozik, a pszichológus a lélek doktora (ideális esetben). A coach pedig egy olyan segítő, aki általános élethelyzetek, elakadások esetében tud utat mutatni. Nem tanácsol, hanem az ügyfelekből hívja elő a változásokhoz szükséges erőt, döntést, lépést. Az ügyfél jelzi a határait, a coach pedig segít abban, hogy felfedezze ki is ő valójában és mit szeretne igazán. Komoly lelki betegségek esetén: nárcizmus, depresszió stb. mindenképp pszichológushoz kell fordulni.

Minden ember életében eljön az a pont, amikor nem lát tisztán, amikor kérdéseket tesz fel magának: ki vagyok én? Jó helyen vagyok? Mit tegyek a kapcsolatommal? Mit tegyek önmagammal? Hogyan válhatok boldogabb emberré? Miért érzek ürességet?

Ilyen esetben nem mindig jó a családtag, vagy barát, mert abból a korlátolt nőzőpontból közelítenek az emberhez, amit ők gondolnak róla. Mindegyikünk egy ilyen dobozban létezik a környezet számára. A coach egy nyers, ismeretlen emberrel találkozik, akiről nincs előpreferenciája, így elfogulatlan tud lenni. Akkor is jó, ha valaki csak ki akarja beszélni magát, mert egy jó coach aktív jelenléttel dolgozik, aktív hallgatással, ami már magában ad egy megnyugvást és feloldozást. A coaching, mint Veronika mondta, megoldásfókuszú, vagyis, az ügyfélnek kell rájönnie dolgokra, kitűznie célt, miközben a coach fogja a kezét az úton.

Hatalmas önbizalmat ad, amikor az ügyfél rájön, hogy ő képes a változásra, képes döntéseket hozni és azokat következetesen végig vinni. „El kell mondanom, hogy nem mindig működik a coaching. Mivel ez kétemberes munka, van olyan, akik számára nehéz más nézőpontot keresni, vagy egyáltalán nem akar a változásban lenni. Szeretne segítséget, de mégsem csinálja a feladatokat.” Olyan is létezik, hogy nem valók egymásnak a coach és coachee. Nem tudnak együtt rezegni, együttműködni. Ez az együttrezgés nagyon fontos, mert, ahogy a barátaink esetében szükséges a szimpátia, úgy kell ez a jobb szó híján szimpátia, bizalom a coach felé. Itt kitárulkozik az ember, nem mindegy, kinek tárulkozik ki. Semmi baj, ha nem érez a leendő ügyfél közösséget a coach-csal, akkor meg kell találnia az ő emberét.

Arra is kíváncsi voltam, hogy Veronikát milyen téma miatt látogatják meg legtöbbször. És képzeljétek, a legtöbb esete a párkapcsolat témáját érinti. De a karrier, identitás, önbizalom kérdései is rendszeresen jelen vannak. Tulajdonképpen az összes életterület összefügg, tehát ha az egyik láb billeg, akkor a többi láb is megérzi valamilyen szinten.

Mivel ezek olyan témák, hogy órák hosszat lehetne róla beszélni, sőt könyveket lehetne róluk írni, ezért arra gondoltunk, hogy a témákat Veronika külön-külön részletesen is kifejtené és bemutatná nekünk a Lélekbúvár rovatban. Én nagyon örülök neki, remélem Nektek is tetszeni fog! Sok érdekes témakört fog érinteni Veronika. Lesz sok téma a párkapcsolati részt illetően, és természetesen az önfejlődés területe a másik, ami Veronikát is nagyon érdekli és folyamatosan maga is dolgozik ezen, átadva a tapasztalatokat „Azért is fontos ez, mert a külvilág visszajelzéseiből hajlamos az ember hatalmas önbizalomhiányt felhalmozni, ami a saját életét nehezíti meg. A mi esetünkben szerintem ez fokozottan érvényes probléma. De beszélünk a változásról, az új nézőpontok kereséséről, a bátorságról is.”

Végül az utolsó kérdésem az volt Veronikához, hogy szerinte mi a legfontosabb az életünkben?

„Most érzelgős leszek: tényleg a szeretet. A kapcsolatok a legfontosabbak, mégpedig a minőségi kapcsolatok. Annak az érzése, hogy fontosak vagyunk valaki számára. És emellett legalább annyira fontos az is, hogy értelmes munkát végzünk, hogy szeretjük, amit csinálunk. Megvan az az érzésünk, hogy jó élni, a mindennapokban jelen van a nyugalom, a biztonság érzése. Ezek a dolgok megadják azt, amit boldogságnak hívunk. Azt azért hozzáteszem, hogy ez széles spektrumú lehet, csak az én nézőpontom adja vissza. Más embernek lehet, hogy más a boldogság megélése.”

Köszönöm szépen Veronikának az inspiráló interjút! Találkozunk még írásaival a Lélekbúvár rovatban illetve lessetek be hozzá, a blogjára is, a http://parkapcsolatmuhely.hu oldalra. Ha bármi kérdésetek van, írhattok neki az info@parkapcsolatmuhely.hu email címre.

Az interjú a KÉPESEK vagyunk digitális életmód magazinban jelent meg. Más érdekes cikkeket is találtok a magazinban, itt tudjátok elolvasni. 

Kajtár Dóri

Amikor beszélnek az emberek nagyothalló személlyel általában azt szokták mondani, hogy „de háát nem is látszik, hogy hallássérült vagy” vagy „ha te nem mondod, rólad meg sem mondtam volna, hogy nagyothalló vagy” és ehhez hasonló mondatok. Az utca emberével való beszélgetéskor nem jönnek ki annyira az akadályok, vagy ha ki is jönnek, akkor sokunknak már van annyi színészi tapasztalata, hogy jól leplezzük. Viszont otthon, az együttéléssel minden szeg kibújik a zsákból.

Szerintem a „hallássérülésünket” a családtagjaink élik meg legjobban, vagy azok, akikkel együtt élünk. A szülők felnőttként szembesülnek azzal, hogy a gyerekük hallássérüléssel kell, hogy boldoguljon az életben, de mi van a testvérekkel?

Főleg a kistesókkal, akik még annyi mindent nem tudnak a világról. Nem fogják fel a dolgokat, nem beszélve az ilyen helyzetekről, mikor a testvérei közül az egyiknek hallókészüléke, vagy implantátuma van, vagy esetleg egyáltalán nem hall. Általában a testvérek piszkálják, ugratják ugyanakkor nagyon szeretik egymást. Felnéznek egymásra, tanulnak egymástól és vigyáznak egymásra, mások szekálásától megvédik a kisebb, a kiszolgáltatottabb tesókat és fájdalmasan őszinték egymással, és ez így van jól.

Pénteken (Október 18.-án) volt a Testvérek Napja és ez alkalomból szerettem volna egy kis meglepetést szerezni nektek. Megkérdeztem néhány hallássérült ismerősöm testvérét, meséljenek történetet, ami a  tesójukkal kapcsolatos, vagy mondják el, hogy befolyásolja-e a kapcsolatuk minőségét, hogy a testvérük nagyothalló. Ezek a megható és vicces sorok születtek belőle.

Márk így vallott a tesójával való kapcsolatról:

„Öcskössel kapcsolatban nem is tudok neked olyan konkrét példát mondani, annyira kezelhető és megszokottá vált ez a dolog…

Talán annyi, hogy ha nem érti (hallja) amit mondok neki, akkor mindig vissza kérdez, hogy „mi?”. Szokott lenni félre hallás is, de ez inkább gyermek korából volt nagyon jellemző, amíg nem volt hallókészüléke. Szegény sokáig nem beszélt érthetően (mivel nem hallotta meg a dolgokat), nem tudtuk mi lehet a baj, ekkor derült ki, hogy nagyothalló. Ébresztésre nem reagál Tesó, mindig meg szoktam rángatni. 😀 Telefonban is egész jól hall, amikor beszélünk.”

Béla egy történet osztott meg. „8 éves voltam, mikor egyszer a családdal kint reggeliztünk a kertben. Már majdnem teljesen meg volt terítve az asztal, néhány dolog hiányzott csak. Mikor anyukám mondta hogy milyen szép az időjárás, nővérem visszakérdezett hogy „mit mondott anya??” Én kapva az alkalmon, ezt válaszoltam: Anya azt mondta, hogy gyorsan hozd ki a tejet… Sajnos Anya is meghallotta és azonnal leteremtett, hogy nem szabad visszaélnünk tesóm hallásával. Azóta nem mertem mégegyszer ezt megcsinálni.”

Noémi is a reggeli ébresztést emelte ki: „Tesómmal egy szobában voltunk régen és külön-külön galériás ágyunk volt. Az ébresztő rezgőre volt állítva és be volt rakva a párnája alá, hogy érezze és felkeljen rá. Hát ő nem ébredt fel rá, csak én. És nekem át kellett másznom az ő ágyára és ki kellett kapcsolnom az ébresztőjét. Ráadásul, ha 6-kor kellett kelnie 5-re állította az ébresztőt, hogy biztos legyen ideje elkészülni reggel a suliba. Majd mikor már meguntam, hogy minden egyes nap nekem kell felkelnem 5-kor, hogy lekapcsoljam az ébresztőjét, volt hogy átdobtam az ágyára egy plüsst, hogy felébredjen és kikapcsolja. Na, de ilyenkor én voltam a rossz, hogy megdobom őt és felkeltem… 🙂

De még azt is annyira szeretjük, mikor a hallókészülék elemek kis matricája és a lemerült elemek az egész lakásban megtalálhatóak, a leglehetetlenebb helyeken is.

És a legjobb mikor elkezdesz neki mondani, egy hosszú és összetett mondatokból álló szöveget hogy éppen mit kéne csinálnia, hova kéne menni vagy ehhez hasonlók… ő csak bólogat mintha értené, és mikor a tárgy végére értél, közli hogy „várj egy kicsit, felveszem a hallómat…” Igen, szerintem az én tesóim is egyetértenének Noémivel.

Levi így fogalmazta meg, hogy milyen az, ha a tesód hallássérült: „Rossz olyan szempontból, hogy sokszor vissza kell mondani azt amit, nem hallott, meg mikor társaságban tolmácsolni kell neki,  és ez fárasztó tud lenni. De együtt lehet vele érezni és személyben nem különböznek semmiben,

sőt még erősebb karakterük van, mert ilyen adottsággal, hátránnyal is el kell tudniuk helyezkedni, így erősebbek jellemben.”

Gergő pedig ezeket a szép sorokat írta a tesójával való kapcsolatáról: „Nem könnyű hallássérültként felnőni és élni, pláne ha van 3 tesód is. De nem könnyű akkor sem, ha te vagy a 3 közül az egyik.

Azért nem, mert hallasz, de nem érted milyen az, ha nem.

De nem könnyű már nélküle sem, mert a tizenpár év alatt megszokod. Rááll az agyad. Amikor együtt mentek a buszon, meglátod, hogy a busz elejében milyen vicces frizurája van a gyereknek, nem könnyű megmondani, hogy miért nevetsz (hogy nem rajta nevetsz) úgy, hogy közben a gyerek ne hallja meg elől. Nem könnyű, de én szeretem. Szeretem, mert megtanított rá, hogy jobban megfigyeljem a világot.

Hogy ne csak azt lássam ami van, hanem azt is, amit tesóm belőle hall. Vagy amit hisz, hogy hall. Mert az egy más világ.

Mert, ha azt is látod, hogy „nem hoztam lapátot, pedig lehet esni fog” , vagy hogy „menni kéne teregetni” , közben meg csak „levest kéne szedni”, akkor megfigyelheted a másik világot is. Akkor megértheted, hogy hogyan gondolkodik, hogy mi az amit ő lát. Látnod kell az ő szemszögéből, ahhoz hogy tudd, mikor mit és hogyan kell mondani, hogy azt lássa amit te is. Vagy hogy én lássam azt, amit ő. Nem könnyű négyszer elmondani ugyanazt, de ha profi lennék elsőre is kitalálná. Úgyhogy fejleszteni kell magamat.

Fejleszteni, hogy megértsen, akkor is ha magyarul mondom.

Ha közben mutogatni kell, hogy két szó és összetett, mint Activityben. Nem könnyű, de én szeretem. És akárhányszor is visszakérdez, mindig már megvan az a mondat is a fejemben, amit hallott és az is amit még kihallhatott belőle. És persze néha a postás játékot megidézve, én meg direkt egy jó nagy hülyeséget ismétlek el, és várom a reakciót. Nem könnyű észrevenni, hogy melyik mimika milyen érzelmet vagy gondolatot takar. De, ha nem ugyanazt hallod, mint a tesód, akkor erre is jobban figyelsz. Nézed a reakciót, próbálod kitalálni, mire gondol, mit hallott. Hogyan érti, értelmezi. Amíg ő azt próbálja kitalálni, hogy én mit motyogok. Nem könnyű, de szeretem. A végén pedig,

ha figyelsz rá, hogy úgy mondj valamit, hogy tesód ne hallja, abban biztos lehetsz, hogy kristálytisztán kivette még a háta mögött is.” 😀

Timót nagyon jól összefoglalta a testvéri szeretet lényegét: „A hallássérültség nem befolyásolja, hogy nagyon szeretem mindkét hugomat.” ❤

Nektek milyen tesós sztoritok van? 😀

A cikket írta: Kajtár Dóri

Borítókép: Pexels

Kilencedik éve került megrendezésre az Eurodesk Awards, melynek keretei közt az Eurodesk partnerek leginnovatívabb, leghatásosabb projektjeit emelik ki jó példaként európai szinten. 2019-ben 44 projekt kapott jelölést a 17 országból 3 fő kategóriában. A három kategória győzteseit egy zsűri bizottság, az Eurodesk Network Prize nevű kiegészítő díjat pedig az Eurodesk hálózat határozta meg.

Az első három díjat az EYA- Európai Ifjúsági Ajó (Olaszország), az Eurodesk Kert (Lengyelország) és az Itt vagyunk (Magyarország) kapta meg. Illetve a negyedik díjat a horvát Alfa Albona ifjúsági egyesületnek ítélték oda.

A  magyarországi Együttható Egyesület Here we are (Itt vagyunk) című projektjét Solidarity Actions (szolidaritási akciók) kategóriában díjazták. Az egyesület az elismerésben már második alkalommal részesül, ugyanis 2017-ben ugyanebben a kategóriában, a Breaking stereotypes  (Sztereotípiák letörése) című projektjük vitte el a díjat.

Szentpétery Elemérrel, az egyik szervezővel készítettem villáminterjút. Olvassátok szeretettel. 🙂 

Szia, milyen érzés volt az átadón győztesként jelen lenni, mit jelent nektek a díj? 😀 

Elégedettséget és örömöt éreztem, mert a díj azt jelenti, európai szinten ismerik el a Here We Are csoport érzékenyítő aktivizmusát. 2017 óta dolgozik együtt a csoport különböző események szervezésén, hogy minél több embernek eljusson az üzenet:

a fogyatékossággal élő emberek részei a társadalomnak, „itt vagyunk, láss minket”.

Maga a díjátadó is szolgálta a csoport céljait, a brüsszeli House of European History-ban összegyűlt hallgatóságnak elmondhattuk, hogy inklúzió nem valósulhat meg a fogyatékosságban nem érintett emberek paradigmaváltása nélkül:

nem a kerekesszéket, hallókészüléket vagy a megszokottól eltérő viselkedést kell nézni, hanem az embert – annak képességeivel, személyiségével, álmaival.

A díj azt is jelzi, hogy amit gondolunk, az még mindig különleges, nem magától értetődő. A társadalom, amiben élünk nem szolidáris. Magyarországon (és Európában!)

az ideális állampolgár 35 éves, neurotipikus, minden érzékszervévét  és testrészét teljes mértékben használni képes fehér férfi.

Ha ezek egyike nem stimmel, az állampolgárnak súlyos következményekkel kell szembenéznie. Nem, vagy részlegesen vehet részt az oktatási rendszerben, a munkaerőpiacon, nem, vagy részlegesen használhatja a közösségi tereket, szembesülnie kell kitaszítottsággal, előítéletekkel, diszkriminációval vagy szánalommal.

Bemutatnád kicsit az egyesületet és a Breaking stereotypes projekteteket?

Egyesületünk víziója, hogy a Magyarországon élő fiatalok fogyatékosságuktól függetlenül egyenlő hozzáférést szerezzenek a társadalmi javakhoz; az egyesület az ehhez szükséges képességek fejlesztéséhez járul hozzá oktatási, szociális és közösségépítő eseményekkel, projektekkel, vagy egymásra épülő programokkal. 2012 óta tekintünk kiemelt célcsoportunkként a fogyatékossággal élő fiatalokra, a társadalmi csoport inklúzióját célozva, az Önálló Életvitel Mozgalom filozófiáját követve.

Programjaink az érdekérvényesítést, kezdeményezőképességet, közösségépítést és teremtést, asszertivitást helyezik középpontba, ehhez különböző eszközöket használunk fel.

Több aktív, integrált színjátszó csoportot alakítottunk, ezekben 10 fős csoportok dolgoztak együtt társadalmi problémákat feldolgozó színdarab megalkotásán és előadásán. A színdarab alkotását mindig egy csoportintegrációs szakasz előzte meg, mely során a nagyon színes csoport megismerhette egymást, bizalmat alakíthatott ki. Erre a szakaszra nagy szükség van, hiszen a csoportokban együttműködtek látás és hallássérült, mozgássérült és „ép” fiatalok – a párbeszéd és egymás valóságának megismerése kifejezett célja volt a projekteknek.

Azt tapasztaltuk, a fogyatékosságban nem érintett emberek félelmét, tévhiteit gyakran az információhiány okozza, így mi mindig ‘mixed-ability’ csoportok kialakításán dolgozunk,

nem homogén, csak egy-egy fogyatékossági csoportot célzó akciókra/fejlesztő csoportra.

A helyi szinten működő koncepciókat igyekszünk nemzetközi szintre emelni, ami a kulturális sokszínűséget is gazdagítja. A ‘Breaking Stereotypes’ ifjúsági csereprogramunk 2015-ben szintén európai szintű díjazást kapott, így ebben az évben megszerveztük ennek második részét is. Április végén az Erasmus+ program támogatásával 6 országból, több, mint 30 fiatal vett részt az egy hetes programon Gánton, a cél itt sem volt más, mint a érdekérvényesítés, kezdeményezőképesség, közösségteremtés, elsősorban a polgárjogi mozgalmak és egymás megismerésén keresztül. A csereprogramot számos kezdeményezés követte a résztvevő országokban, a lengyel delegáció például hallássérült résztvevőkből állt, akik a csereprogramot követően több beszélgetést szerveztek, videókat készítettek a témában.

Ezeken a programokon nem-formális pedagógiai alapelveket használunk, elsősorban a tapasztalati tanulás és az egymástól tanulás folyamatait segítjük. Igyekszünk megteremteni a részvétel lehetőségét minden érdeklődő számára, így akadálymentes környezetet, szükség esetén személyi segítést és adaptált módszertant használunk.

Milyen további célok visznek titeket előre?

Idén indul MOONWALK című projektünk, melyben olasz és portugál partnereinkkel egy kutatást szeretnénk lebonyolítani arról, hogy a fogyatékosságban érintett fiataloknak az ifjúsági munka miben tud hatékonyabban segíteni a társadalmi javakhoz való hozzáférésben, melyet követően -a kutatásra alapozva – egy olyan modellprojektet szeretnénk kialakítani, mely mintaként szolgálhat más ifjúsági szervezetek számára is.

Azt szeretnénk elérni, hogy azok a szervezetek is nyissanak a fogyatékossággal élő emberek felé, amik nem kifejezetten érdekvédelmi szervezetek.

A ‘Here We Are’ csoport továbbra is aktív, szeptembertől új nyilvános tevékenységekkel fog jelentkezni, így érdemes követni a csoport munkáját. Előkészítés alatt van egy nemzetközi szemináriumunk, mely az autizmussal élő fiatalok bevonását nemzetközi mobilitásokba célozza előmozdítani párbeszéd segítségével. Ezek mellett évente körül-belül 10 csoportot küldünk különböző külföldi csereprogramokra, képzésekre, itt szintén szem előtt tartjuk az inklúzió elvét.

Köszönöm szépen az interjút! Gratulálok nektek a díjhoz és tovább sok sikert kívánok nektek!

Kajtár Dóri

Szia József! Március 30-án volt egy jótékonysági rendezvény, többek között a Te jóvoltából. Mesélnél egy kicsit róla az olvasóknak? 

A labdarúgás gyerekkorom óta az életem része. A közösség kovácsoló ereje vitathatatlan. 11 évvel ezelőtt ez a megtapasztalás hozta a gondolatot, hogy szeretném a labdarúgást népszerűsíteni és ezzel összefogni a fiatalokat. Ennek eredménye az első, 2008-ban megrendezett téli és nyári kupa lett. Ekkor még csak a barátok rúgták a bőrt, azonban a rendezvény hamar kinőtte magát. 2010-ben már 32 csapat versengett a két naposra kerekedett nyári tornán, mely létszám azóta is megmaradt. A téli kupákon 16 csapat játszik, azonban itt is lenne igény a bővítésre, viszont a helyi adottságok nem teszik lehetővé a növekedést. 2013-tól baráti társaságok és magánemberek foci kupájává vált a rendezvény, ahol természetesen a mai napig képviseltetik magukat a régi céges csapatok tagjai is.

Kik és milyen célból szervezték meg?   

A foci kupa szervezési feladatait én intézem. Minden rendezvény karitatív célokat is képvisel a játék örömén túl.

Alapítványoknak, szervezeteknek segítünk a sportnapon termékértékesítési lehetőséggel, pénzbeli adományokkal illetve a támogatottakkal közös programok segítik az érzékenyítést.

Ezen a rendezvényen a Csalogány Óvoda gyerekeivel voltak interaktív programok, továbbá az adminisztrációt idén is a Vakok Állami Intézetének kollégái végzik.

Hogyan érezték a résztvevők magukat? 

A csapatok visszajelzései alapján elmondható, hogy a résztvevők szeretik ezt a rendezvényt. Most is 16 csapattal zajlott a torna, melyből az egyik az SSC Spartacus volt. Az érzékenyítő sorverseny a Csalogány Óvoda gyerekeivel jól sikerült, a focisták és a gyerekek is élvezték a közös játékot.

Mikor lesz a következő alkalom? 

A Stil Philanthropy rendezvénysorozatnak immár 11 éves hagyománya van az évi két kupával. A következő sportnap 2019. július 27.-én lesz Tihanyban.

Köszönjük szépen és további sok sikert kívánunk nektek!

Kajtár Dóri

A hallássérült emberekről sokaknak a kéz, a jelelés jut eszébe, de belegondoltatok már, hogy a lábunkkal is kommunikálunk? Sőt, a lábunk által küldött üzenetek azért érdekesek, mert

minél messzebb van egy testrész az agyunktól, annál kevésbé tudjuk, hogy mit csinálunk vele és befolyásolni, kontrollálni sem tudjuk annyira.

Ezért is hívják a lábat a legőszintébb testrésznek.

Nem is gondolnánk, de sok mindent el lehet mondani valakiről a lábáról kiindulva. 😀

Találkoztatok már olyannal, akinek az arca nyugalma, önbizalmat tükrözött, a lába pedig ütemesen dobogott? Ha a láb helyben jár, vagy a levegőt tapossa, akkor valójában az agy próbál menekülni.

Paul Ekman pszichológus megerősíti, hogy

hazudozás közben fokozódik a test alsó mozgása.

Ezért szokták alkalmazni azt a módszert, hogyha nem tudják eldönteni, hogy valaki az igazat mondja-e vagy sem, hogy benéznek az asztal alá, mert a láb sokat elárulhat.

A lábunk „használatának” módja beszéd közben azt mutatja, hogy menne-e az illető vagy maradna még. A nyitott, nem keresztezett lábpozíciók nyitott vagy domináns attitűdre mutatnak, míg a keresztező pozíciók zártságra vagy bizonytalanságra utalnak.

Mit üzenünk a lábunkkal?

VIGYÁZÁLLÁS

Érzelmileg közömbös testhelyzet, ilyenkor nincs közölnivalója az illetőnek.

TERPESZÁLLÁS

Főleg férfigesztus. Azt üzeni, hogy „esze ágában sincs távozni”. A férfiak a dominancia jelzésére alkalmazzák.

EGYIK LÁB ELŐL

Amikor a testsúly az egyik csípőre helyeződik, és az egyik láb előre mutat, akkor az elől lévő láb azt mutatja, amerre az agyunk szeretne menni és a testhelyzet olyan, mintha, már indulnánk is.

LÁBKERESZTEZÉS

Elzárkózó, megadó, védekező attitűd. Olyan, mint olló. Azt sugallja, hogy nem nyilatkozik. Önbizalom hiányában szenvedő emberek is gyakran rakják keresztbe a lábukat.

Nemcsak az állásunkkal jelzünk, hanem ülés közben a lábfejünk is informál. Nemcsak azt mutatja, hogy merre menne az agyunk, hanem azt is megmutatja, hogy kit tartunk a legérdekesebbnek, legvonzóbbnak a társaságból.

EURÓPAI KERESZTBE TETT LÁB

Európában és Ázsiában az egyik lábat, jellemzően (az emberek 70%-a) a bal lábunkat szolidan átvetjük a másikon. Aki a kezét- lábát keresztezve ül, érzelmileg elzárkózik a beszélgetéstől.

AMERIKAI NÉGYES

Amerikában, de Szingapúrban, Japánban és a Fülöp-szigeteken a 4-est formázó, domináns, laza és fiatalos testhelyzet a jellemző. Amikor az alsó lábszárat vagy a bokát felrakják a másik térdre. Ez azt üzeni, hogy készen állnak a vitázásra.

AMERIKAI NÉGYES LÁBMARKOLÁSSAL

Hasonló az előző ülésmódhoz, csak a kezeiket is a lábán tartják. Nemcsak rivalizáló, hanem nyakas, konok egyéniséget mutat, aki minden véleményt visszautasít, ami a sajátjától eltérő.

BOKAKULCSOLÁS

Interjún, bírósági tárgyaláson, fogorvosnál, adóhivatalban, rendőrségen az emberek többsége összekulcsolja a lábát, ami azt jelenti, hogy visszatart valami érzelmi reakciót.

LÁBFONÁS

Szinte csak nők által használt gesztus, ami a bátortalanságról, félszegségről árulkodik.

TÁNCOLÓ TALPAK

Az a jelenség, amikor a lábunk tekereg vagy rugózik az örömtől. Nagyfokú magabiztosságot sugall. Azt üzeni, hogy megkapott valamit, vagy olyan helyzetbe került, amit szeretett volna.

TÉRDRE CSAPKODÁS

Amikor egy üllő ember a lábához emeli mindkét kezét és rácsapja a térdére, ezzel egyértelműen azt fejezi ki, hogy számára véget ért a találkozó ás készen áll az indulásra.

Magadra ismertél valamelyik szituációban? Vagy valakire a környezetedből? Ugye, hogy akaratunktól függetlenül is szoktuk őket alkalmazni? 🙂

A cikket írta: Kajtár Dóri

Forrás: Barbara Allan: A testbeszéd enciklopédiája

Joe Navarro: Beszédes testek, egy FBI-ügynök emberismereti kézikönyve

Borítókép: Pexels

Márciusban egy hetet tölthettem nagyothalló fiatalokkal Strasbourgban, egy Study Session-ön, melynek témája az volt, hogy 

Segítsük politikai döntésekkel ezt a világot, hogy nyitott és befogadó maradhasson.

A csoport különböző nemzetiségű, 18-30 éves nagyothalló, nagyon segítőkész és jófej fiatalokból állt, a hangulat szuper volt és közben sok hasznos dologról tanulunk. Többek között az Európa Tanácsról, alapvető emberi jogokról, identitásról, diszkrimináció elleni küzdelemről, társadalmi kirekesztésről, média szabadságról, közösségi médiáról és nem utolsó sorban a kommunikációról is hallgattunk előadásokat és különböző csapatépítő játékokkal, workshopokkal frissültünk fel az előadások között.

A ’tanulmányi ülés’ orosz kurzusvezetőjével, Pavel Novikovval készítettem interjút. 🙂 

Szia Pavel.  Mesélj kicsit magadról.

Szia Dóra. Igazi moszkovita vagyok (ahogyan azt mi általában a 3. generációs moszkovitákról mondjuk).

1988-ban születtem a Szovjetunió fővárosában. Amikor 3 éves voltam, az óvodánkban kitört az agyhártya-gyulladás járvány és a penicillin-kezelés következtében elvesztettem a hallásomat. A szüleim teljesen letörtek, de az orvosok azt mondták anyámnak:

„Ha ezt a fiú túlélte, biztos jelent valamit, ennek a kölyöknek okosnak kell lennie. Meglátjátok, ez a fiú a BMSTU-on fog diplomát szerezni. ”

Szóval a szüleim mindent megtettek, hogy egyenlő emberként neveljenek, annak ellenére, hogy nagyothallóknak való speciális iskolába jártam. És igen, informatikus diplomát szereztem, a Bauman Moszkvai Műszaki Egyetemen. Nem volt könnyű, de elvégeztem.

Hallgatóként szakszervezeti vezető voltam és az érdeklődési területem a fogyatékossággal élő diákok foglalkoztatási lehetősége volt.  Alkalmanként meghívást kaptam az SAP-hoz, hogy megvitassuk a hallássérült diákok képzését. Ekkor álmodtam a Siemens pozíciójáról a társadalmi-felelősségvállalási szervezeti kultúrájuk miatt és felajánlottam, hogy csatlakozom az SAP-hoz szakmai gyakorlatra. Ebben az időben semmit nem tudtam az SAP-ról, de nagyon közel voltam a végzéshez. Azt hittem, ez jó lehetőség a szakdolgozatomnak.

A moszkvai menedzseremet lenyűgözte a történetem, hiszen neki ugyanolyan fertőzése volt, csak következmények nélkül megúszta. Próbált nekem segíteni, hogy sikeresen indítsam el a karrieremet. Ezután további oktatást kaptam, mint marketingszakértő a Brit Művészeti és Művészeti Főiskolán. De még mindig mérnökként dolgozok az orosz – magyar csapatban. A jelenlegi menedzserem, Tari Péter ismeri a tevékenységeimet és támogat engem. Amikor Budapesten voltam, a szabad estémen meglátogattam a budapesti irodánkat és nagyon jól éreztük magunkat.

Sok területen aktivistáskodom.  A The Guardian-ban egy cikkben elolvashatjátok a Moszkvában történő felújítási munkálatokról szóló véleményemet vagy itt, hogy mit gondolok az Oroszország választási folyamatairól.

Mikor csatlakoztál az IFHOHYP-hez? Mi volt az első rendezvényed a nemzetközi nagyothallókkal?

Ez vicces történet. 😀 Amikor iskolás voltam, elkezdtem angolul tanulni és egy lány úgy döntött, hogy követi az utamat. Lemesova Alexandrának hívják. Egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot az iskolában, de amikor a szakdolgozatát a nagyothalló emberekről írta a Moszkva Gazdasági Főiskolán, kérte, hogy adjak neki interjút. 4 órát beszéltünk és a találkozó után segítettem neki, hogy a Cosmopolitan magazinban szakmai gyakorlatot kapjon, majd 1,5 évvel később 2014-ben Alexandra meghívott Strasbourgba a tanulmányi ülésre és az AGM-re (közgyűlésre) és úgy döntöttem, hogy mindkettőre jelentkezem.

Az IFHOHYP és az Európai Tanács által szervezett 2019-es Study Session (Tanulmányi ülés) előkészítő csapatának tagja voltál. Mi motivált, hogy jelentkezz a szervező csapatba?

A 2017-es Study Session szervező csapat tagja voltam, ami pont a ti országotokban volt megrendezve, Budapesten. Idén kurzusvezetőként vettem részt, mivel én voltam az egyetlen csapattag, aki megfelelő tapasztalattal rendelkezett, és elfogadtam ezt a meghívást, mivel jó kihívásnak találtam a vezetői képességeim fejlesztésére.

Egy korábbi projektben a BHSAD-n (Brit Művészeti és Dizájn Középiskola) nem sikerült olyan jól vezetnem a csapatot, főleg a tapasztalat hiánya és a halláskárosodásom miatt, ezért úgy döntöttem, hogy

bebizonyítom magamnak, hogy meg tudok oldani néhány feladatot felelős személyként, mint projektmenedzser.

És a 2014-es tanulmányi ülés annyira lenyűgözött, ezért részt akartam venni a szervezésben. Az előkészítő csapattagoknak joga van a választási kör nélkül való részvételhez. Emellett új tapasztalatokat szerettem volna szerezni és motivált, hogy javítsam az angolomat. Ez nagyon jó lehetőség, hogy fejlesszük magunkat.

Már sokat beszéltünk a tanulmányi ülésről, de mondjuk el az olvasóknak, hogy mi is az a tanulmányi ülés (Study Session)? Mi a célja?

A tanulmányi ülések nemzetközi oktatási ifjúsági szemináriumok (találkozók).

Olyan négy-nyolc napig tartó időszak, amikor az ifjúsági szervezetek vagy hálózatok tagjai és szakértők összegyűlnek egy adott téma átbeszélésére, ami az Európa Tanács ifjúsági ágazatának prioritásaival összhangban van és programjaival kapcsolatos következtetésekhez vezet. A szemináriumokat az ifjúsági szervezetekkel és hálózatokkal együttműködve szervezik és az egyik európai ifjúsági központban: Strasbourgban vagy Budapesten tartják.

A tanulmányi ülésekre a témák és a partnerszervezetek kiválasztása az ifjúsági szervezetek által, az évente kétszer benyújtott és a DYS Ifjúsági Bizottság által elfogadott pályázatokon alapul. Ezek a tevékenységek nagyrészt az Európai Tanács által vannak finanszírozva és a Titkárságon elérhető irányelvekkel vannak összhangban.

A résztvevők politikai, társadalmi és személyes dolgokat tanulnak. Összefoglalva, egy olyan holisztikus, interkulturális tanulási élmény, amely mint egy multikulturális csoport való élet és együttélés eredménye. A tanulmányi ülés egy különleges tanulási tapasztalatnak tekintendő, mivel ez egy tevékenység, ami a fiatalokért van, a fiatalok által, a fiatalokkal megvalósítva. 😀 A tanulmányi ülésen résztvevő fiataloknak lehetőségük van arra, hogy különböző szempontokból megvitassák az őket és a szervezetüket érintő problémákat.

A résztvevőket számos területen érik kihívások és az várják, hogy tisztában legyenek társadalomban betöltött szerepükkel, és ez motiválja őket arra, hogy társadalmi fellépést vállaljanak. Ez, a különböző ifjúsági mozgalmakon belüli nyilvánul meg.

Bebizonyosodott, hogy a tanulmányi ülések holisztikus tanulási tapasztalata nyereséges eredményeket hozhat a résztvevők, a szervezet és a DYS számára is. Oktatási és politikai szempontból ez egy tanulmányi ülés egyik fő hozzáadott értéke. A résztvevők olyan tapasztalt ifjúsági vezetők, akik sokasítóként működnek az ifjúsági szervezeteken belül.

A tanulmányi ülésekre vonatkozó részletesebb információkért látogassatok el az Ifjúsági Európai Tanács oldalra.

Egyébként az IFHOHYP 2004-től szervez tanulmányi ülést. A 2019-es a 3. ülés, amin én részt vettem. Úgy nézem ezt, mintha sorozat lenne. 2014-ben a

szervezetfejlesztésről

üléseztünk, és ennek eredményeként stratégiai bizottság nyílt meg az IFHOHYP stratégiájának meghatározására, 2017-ben az

önfejlesztésről

beszéltünk, mivel minden szervezet emberekből áll. Most 2019-ben úgy döntöttünk, hogy a

kommunikációról

beszélünk. Az Ifjúsági Programozási Bizottsága azt állította, hogy hozzáadja a médiaműveltségi témákat. Ennek az ülésnek az volt a célja, hogy hatékony támogatási készségeket dolgozzon ki, hogy mi, nagyothalló fiatalok tudjuk érvényesíteni a jogainkat a média és politikai eszközök használata és előállítása révén.

Hogyan terveztétek meg az idei ülést? Mi volt a fő üzenet? Mikor kezdtétek el szervezni?

Az előkészítő csapat 2017-ben alakult meg az IFHOHYP közgyűlésen, Helsinkiben. Azonnal elkezdtünk dolgozni, beadtuk a kérelmünket a következő tanulmányi ülésre, de várólistára kerültünk, ezért úgy döntöttünk, hogy újra jelentkezünk. Ezután, amikor elfogadták a kérelmet, elkezdtük gondolkodni, mit lehet tenni. A legfőbb nehézség az volt, hogy szakértőket találjunk az Optionális Protokoll és a Médiaműveltség témájához.

Ezután, 2018. decemberében Strasbourgban találkoztunk, és elkészítettük a program tervezetét. Nem volt könnyű, mivel a médiaműveltség nagyon elvont tárgy volt számunkra, külső oktatási tanácsadónk, Karina Chupina (az IFHOHYP egykori elnöke) fogalmazta meg a célokat és eltérő elképzelésünk volt. De fokozatosan fejlesztettük a programot, nap, mint nap. Nagyon demokratikus úton járunk el, és minden döntést közösen hozunk meg.

Nagyon örültem, hogy együtt dolgozhattam a csapatommal, mivel mindenki nagyon felelősségteljesen cselekedett és bíztunk egymásban. Mindenki használta tehetségét, például Ediz nagyon jó volt a találkozószervezésben, így minden vasárnap távtalálkozó volt. Hanna volt a korrektor és szerkesztő. Paulina volt felelős a résztvevőkkel való kommunikációért, kapcsolattartásért, a kiadványok. Ecenek sikerült kompromisszumokat és különböző megoldásokat találnia. Szóval nagyon szerencsés voltam, hogy megkaptam ezt a csapatot. Nélkülük nem tudtam volna hatékonyan kommunikálni az Európai Bizottsággal és a szakértőkkel.

Tehát segíteni akartunk a résztvevőinknek a médiaműveltség fejlesztésében, a téves információ, a diszkrimináció, a manipuláció, a fogyatékossággal kapcsolatos gyűlöletbeszéd és a médiában való visszaélés azonosításában, a fogyatékossággal kapcsolatos jogok népszerűsítésében, a nyilvános beszéd, írás, társadalmi médiastratégia kialakításában a szervezeteik és kampányai számára, valamint a fiatal nagyothalló emberek pozitív önképének előmozdítására szolgáló tartalom megteremtésében.

Az is volt a célunk, hogy az Opcionális Protokollról és az Európai Tanács (2017 – 2023ig tartó) Fogyatékossági Stratégiájáról is beszéljünk. Az Opcionális Protokoll még az ügyvédeknek is bonyolult és a Stratégiáról végül időhiány miatt nem beszéltünk. Ez nem jó nekünk, de nem a mi hibánk volt.

Mit vártatok ettől a héttől?

Nekem reális várakozásom volt. Mint kurzusvezető tudtam, hogy elfoglalt leszek az adminisztratív feladatokkal és a menedzseléssel. Készen álltam, hogy rugalmas legyek és keményen dolgozzam. Ez az oka annak, hogy az ülés feléről hiányoztam. A gyenge pontunk az idő tartása volt. Sok résztvevőt idegesítettem vele, de erre az írótolmácsok miatt kellett figyelni. Nekik nagyon fárasztó és szükségük volt néha pihenni.

Mi volt a kedvenc részed a héten?

Azt hiszem, nyitó és záró folyamatok. Ha-ha-ha! De említhetném a vita workshopokat is. Az elején azt gondoltam, hogy nehéz lesz, de aztán beindult, és annyira lenyűgöző volt! Sok tehetséges és ambiciózus résztvevővel találkoztam és remélem, hogy hamarosan vezetőkké válnak. Az IFHOHYP-nak szüksége van ezekre az aktív, fiatal résztvevőkre, különösen a különböző bizottságokban.

Miért ajánlanád a nagyothallóknak, hogy vegyenek részt tanulmányi ülésen?

Először is, az új élmények és az új arcok miatt. Nagyon örülök, hogy az IFHOHYP (nemzetközi nagyothalló fiatalok) emberekkel jobban meg tudjuk érteni egymást. Még a szüleim sem tudnak megérteni teljesen. Emellett, egy kicsit tudok pihenni, és kiszakadhatok a napi rutinomból. Vissza tudok térni a fiatalsághoz, a diákéveimhez és szórakozhatok egyet.

Ezeken kívül rengeteg lehetőség van arra, hogy építsük a karrierünket, az aktivizálódásra és, hogy észre vegyenek minket. Most sok nemzetközi barátom van, és próbálom fejleszteni az angoltudásomat. Egyes résztvevők szerelmesek lesznek egymásba és összeházasodnak. Valaki a karrierje előmozdítására használja vagy az önfejlesztésre, mert megoszthatja a fájdalmait, a tapasztalatait és összehasonlíthatja másokéival. Hadd tisztázzak veled valamit.

Például én soha nem úgy néztem magamra, mint egy fogyatékkal élő személyre, de amikor elkezdtem irodában dolgozni, nehézségekbe ütköztem, túl gyorsan fáradtam. Kezdetben azt hittem, hogy az irodában megy valami rosszul, de aztán rájöttem, hogy ez az én specialitásom. Ez a felfedezés 2014-ben történt, a tanulmányi ülésen, amikor pihentem, de mégis fáradt voltam. A szájrólolvasás volt az oka. Amikor nagy erőfeszítéseket teszünk az emberek beszédének megértésére, az agyunknak elemeznie kellett a szövegkörnyezetet, például könnyen félreérthető „mortgage” és a „porridge” (magyarul például két vagy hét). Amikor rájöttem, elfogadtam és próbálom minimalizálni az ebből adódó kellemetlen helyzeteken. Tehát az IFHOHYP különböző módokon nagyon hasznos és mindig pozitív tapasztalatokat szervezek.

Mi a következő esemény?

Nem tudom. Most, be kell fejezzük az Európai Tanács számára készített jelentésünket. Aztán valószínűleg részt veszek az Orosz Föderáció Polgári Tanácsában egy kerekasztal beszélgetésben. Meglátogatom a következő IFHOHYP Közgyűlést, ahol a következő Study Session Bizottságát meg kell nyitni. Nem vagyok biztos benne, hogy én is benne leszek az előkészítő csapatban, hiszen most már 4 tapasztalt személy és sok potenciális tagjelöltünk van, az alkotmány pedig nem engedi, hogy valaki kettőnél többször legyen ugyanabban a bizottságban.

Szeretnél üzenni valamit a magyar nagyothallóknak?

Igen! Imádom Magyarországot. Az első EU-s utazásom Budapesten volt 2004-ben. A menedzsmentem Budapesten van. Van néhány budapesti barátom és az egyikük 2017-ben meglátogatott Moszkvában, és nálam szállt meg. Nagyon hasonlítunk és az emberek azt hitték, hogy rokonok vagyunk.

 A magyar emberek angol kiejtését értem és ez nagyon fontos.

Oroszországban és Magyarországban sok közös dolog van, mert Magyarország tagja volt a Varsói Szerződésnek és a gulyáskommunizmus ideológiáját követi. Meg tudjuk érteni egymást. A magyar nagyothallóknak mondom, hogy szeretném látni őket az IFHOHYP-ban és hiszem, hogy nagyon tehetséges fiatalok vagytok! Fejleszthetitek az IFHOHYP-ot és népszerűsíthetitek Magyarországon és a világon az UN CRPD-t (Az ENSZ egyezménye a fogyatékossággal élő személyek jogairól). Szóval

tanuljatok angolul és legyetek aktívabbak! 😉

Köszönöm Pavel és további sok sikert neked!

Kajtár Dóri

­

Sorstárs történeteket olyan jó megismerni. Evelin története reményt ad, hogy vannak még emberek, akik jobbá teszik a világot. Ismerjétek meg ti is a lovas lányt, Sárvári Evelint. 

Sárvári Evelin gyerekkora óta lovas körökben mozgott, még a tanulmányait is ez irányba vitte. 1998-ban kezdte a Pannon Lovasakadémián a szakközépiskolát Kaposváron, majd lovas élete Fótra vitte, ahol először önkéntesként majd ösztöndíjas főiskolásként dolgozott a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat lovasterápiás központjában.

„Teljesen egészséges voltam. Logopédia szakon képzeltem a lovasterapeutai életem, míg az államvizsga előtt egy Autoimmun betegségben, 26 éves koromban, elvesztettem hallásomat, siket lettem.”

A betegség -Cogan szindróma, mint egy hurrikán söpört át a testén- 2009 novemberében, teljesen leamortizálta. 2010. január elejére szinte minden funkciója megszűnt.

„Emlékszem szilveszter éjszaka hallottam utoljára valamelyest a saját hallásom töredékével. Ízületeim, szemeim begyulladva, szemeim, a hallásom megszűnt iszonyat kínok között a fültövemnél. Egy kiskanalat sem tudtam felemelni, nem láttam és nem hallottam semmit. Teljesen bezáródtam magamba. Tisztán érezhető volt számomra, hogy a testem összeroskad, volt olyan, hogy már csak belülről figyeltem, hogy fáj a testem, de nem is értettem, hogy lehet ez!? Hisz én jól vagyok, csak a testem nem működik .”

Azt gondolta, hogy szörnyen festhet kívülről, és tudta, hogy a családjának nehezebb lehet, mint neki odebent. Ezért biztos volt abban, hogy valahogy újra szinkronba hozza a testét magával, a lelkével.

Szerencséje volt. Elhivatott és segítőkész orvosok kutatták-keresték, hogy miként segíthetnek a testének a gyógyulásban. Evelin első sorban, a fül-orr-gégész doktornőnek köszön sokat, – aki mint a Dr. House sorozatban- kutatott a sok tünet után, időt és energiát nem sajnálva. A doktornő meg is találta a megoldást és átküldte Evelint egy immunológus professzorhoz egy másik kórházba. Addigra már nem volt se kép, se hang, se mozgás és irgalmatlan fájdalmak és újabbnál újabb tünetek záporoztak rá, szinte óráról órára, percről percre. Emlékszik vissza Evelin a legnehezebb időszakokra.

Az új helyen, egyszer csak kicsit jobban lett, miután egy csomó gyógyszert kapott.  

Az egyik nap az immunológus egy papírt nyomott az orra alá. Alig hitte el, amit olvasott. A lapon egy lány neve volt. Az volt a kérdés, hogy ismeri-e. Ismerte. Egy tizenéves lány neve volt, akit cserbenhagyással elgázoltak a zebrán, csúnyán megsérült, majd lovasterápiára járt Fótra, és Evelin volt a segítője a terapeutájának, a lovas terápiák alkalmával. Ez a lány ennek az orvosnak a lánya volt. Szóval Evelin egy hálával teli Apukával találta szembe magát, aki orvosként mindent megtett érte.

„Van, hogy nem is vagyunk vele teljesen tisztába, milyen sokat segíthetünk másokon pusztán csak azzal, ha tesszük a dolgunk. Ez is bizonyosság volt számomra, hogy az élet miként működik, úgy hogy támogatjuk egymást. Mert minden. ami belőlünk fakad mások felé, az minden esetben utat talál és visszatalál hozzánk.” Vonja le a tanulságokat a hálás lovas lány.  

Pár hét elteltével Evelin egész teste összeállt, működött. Nagyon örült ő is és a családja, barátai is megkönnyebbültek kicsit. Úgy gondolták a hallása is vissza fog térni, de Evelin tudta, hogy sosem fog visszajönni. Olyan fájdalmakkal hagyta ott azon a bizonyos Szilveszter éjszaka, hogy tudta: sosem tér vissza.

„Hála a rengeteg, szeretetteljes segítségnek meggyógyultam, egyoldalú implantátummal élek. Mint logopédus már nem éreztem volna magam kompetensnek, de a lovak mindenképp maradtak az életemben. Sőt, a saját testemen, lelkemen éreztem meg azt, hogy miként hat egy problémával küzdő személyre a lovak és a lovaglás jótékony hatása.”

Hazaengedték a kórházból. Siketként, de hazatért. Logopédus tanulóként egyből egész jól ment neki a szájról olvasás. Volt, akivel jobban volt, akivel kevésbé tudott beszélgetni. A másik dolog, amit nehéz volt megszoknia az a rezgések! Az volt a durva, hogy úgy élte meg ezt az egészet, mint egy tanulmányi kirándulást a testében. A kutya ugatás nagyon érdekes volt rezgésszinten, vagy az elektromos fogkeféjét elhagyta egy időre, mert zavarta, hogy azt hiszi, hogy hall, miközben csak érezte. Vagy, mikor a fém mosogató tálcához hozzáért a kanál, akkor is azt hitte, hogy hallja. A lovak dobogását az istállóban viszont nagyon imádta. Eszméletlen rezgés!

Fóton, a lovasterápiás központban, ahol eddig tanult, segített, ösztöndíjasként dolgozott, most számára szolgált terápiaként. Mivel az egyensúly központja is megsérült, nehezen járt, nehezen tudott fókuszálni. Lovon szinte semmit. Tehát saját testén vizsgálta miként hat a ló mozgása a központi idegrendszeren keresztül az emberi testre.

Aztán jött a műtét. Implantátuma lett. Egyoldalú implantátuma és mono hallása van, így sokszor kerül vicces szituációba, például ha nem tudja merről szólnak hozzá. De őt ez nem zavarja. Azt gondolja, hogy fantasztikus találmány, áldás az életéhez.

A társasági beszélgetések hiányoztak sokáig, mert abból kimaradt. Ha sokan beszéltek egyszerre egy társaságban, akkor azt nehezen vagy nem érti.  Mára már megszokta, nem zavarja. Aki akarja, hogy tudja mit mond, az úgy is úgy közli, hogy értse. Ritkán, de szembesül azzal, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a hallássérült személyekkel. Sokszor elmosolyodik, hogy miként reagálnak arra, hogy rosszul hall.

Viszont kiválóan tud aludni. 7:30-8 óra után magától kel. És nem zavarja, ha a szomszéd kutya egész éjjel ugat! Sokszor tették fel neki a kérdést, hogy bánja-e, hogy hallássérült lett.A válasza határozottan, hogy NEM. Nem cserélné vissza az életét a betegsége előttire. Egyszerűen többet kapott így, vagy ezáltal az élettől, mint azelőtt.

“Annyival több lettem általa, hogy nem cserélném vissza ép hallásra azokat a tapasztalatokat, amiket szereztem. Nem túl sok hallássérült embert ismerek, de akikkel eddig találkoztam mind vidám és pozitív életszemléletű emberek. Mintha mind többek lennének és nem kevesebbek!”

Evelin elhatározta, hogy újra megcsinálja a lovaséletét, méghozzá még jobbra. Már akkor tudta, hogy valahogy támogatni fogja a gyerekeket. Majd néhány évvel ezelőtt elérkezett az idő, megteremtődött az a közeg, környezet, amely lehetőséget adott, hogy támogasson valakit. Miután megalapította a saját lovasiskoláját, kereste, hogy lehetne megvalósítani az álmát. Ekkor találtak egymásra Nórikával, a SINOSZ pécsi szervezetének segítségével, amit Evelin ezúton is köszön!

Nórika 2010-ben született. 18 hónaposan kapta első, majd 6 évesen a második implantátumát. A Pécsi Tudomány Egyetem 1. Számú gyakorló iskolájába jár. Jól megy neki az iskola, kosárlabdázik és gitározni is tanul. Tavalyi évben kezdett heti rendszerességgel Evelinhez járni Szajkra, a Szajkó Lovardába. Nem terápiára jár, hanem lovasoktatásban részesül.

“De igazság szerint a lovak mellett és lovakkal dolgozni maga a terápia, ami minden embernek jót tesz… Nórikával pedig egy nagyon vidám, szorgalmas és ügyes kislányt ismertünk meg, akivel azt gondolom hosszú és sikeres lovasévek várnak még ránk!”- büszkélkedett Evelin.

Evelin már nem foglalkozik lovasterápiával, az a fonal ott véget ért számára. Maradt a lovaknál és lovasoknál. Lókiképzőként és lovasoktatóként vezeti a párjával a tavaly átadott Szajkó Lovardát. Van 2 póni és 2 nagy ló, ami a bérlovasok rendelkezésére áll. Fontos hangsúlyt fektetnek a lovasok és lovaink minőségi képzésére. Tavaly megalakult Nemzeti Lovasakadémia oktatói csapatát erősítik a párjával. párjával.  Ez a kezdeményezés a nemzeti lovaskultúránkban egy igen ‘szellős rést kíván betömni’ mind a lovas mind a lovak kiképzését illetően. Hisznek benne, hogy hosszútávon ez az út járható a lovak és lovasaik közötti valódi társkapcsolat érdekében, ahol a ló, mint családtag foglal helyet és 25-30 évet tölthetnek el együtt.

Kajtár Dóra