Párkapcsolat

A 27 éves váci srác 4 éve költözött ki Angliába a feleségéhez. Apák napja alkalmából Izsóf Dáviddal arról beszélgettünk, milyen apának lenni hallássérültként.

Mikor lettél hallássérült? 

Születésem után kb. másfél évvel derült ki, hogy mindkét fülemre nagyothalló vagyok. Nem tudták megmondani az orvosok, hogy mi okozta a hallássérülésem – csak találgatni lehet. Ez teljesen rendben van.

Hatással volt az életedre?

Jó kérdés, én mindig kaptam segítséget a szüleimtől és jártam logopédushoz gyerekkoromban, nem éreztem, hogy bármilyen hátránnyal járna számomra. Rokonaim és iskolai tanáraim, iskolatársaim is elfogadtak, ezert úgy gondolom teljesen normális volt számomra, hogy nagyothalló vagyok.

Külföldön mennyire boldogulsz az angollal?

Nagyon minimálisan értem meg a szavakat, amit mondanak, mint például a pizza, pasta, money, cash, work, fulltime ilyesmi, amelyek a munkámhoz kellenek. Ha valamit nem nagyon értek, amit mondanak, akkor megkérem, hogy írjak le nekem a telefonomon és így megértem nagyjából és egyszerűbb és gyorsabb is. A hallássérülésem miatt nem nagyon megy az angolom, főleg a kiejtésem. A feleségem nagyon sokat segít tolmácsolni, például az ügyintézésekkor és az orvosnál is.

Voltak félelmeid, hogy hallássérültként milyen férj, apuka leszel?

Áh nem, nem voltak félelmeim egyáltalán, nagyon vártam már, hogy férj és nagyon jó apuka legyek. Legnagyobb öröm nekem, szeretni a családomat: a feleségemet Henriettát és kislányomat, Hanna babát. Foglalkozni velük. Nagyon jó látni, hogy szépen felnő a Hanna (nagyon gyorsan telnek a napok 😀 ).

Hogyan veszed az akadályokat?

Henrietta, a feleségem mindig szól nekem, hogy felkelt a Hanna és foglalkozzak Hannával. Etessem meg, pelenkázzam, amíg asszonyom picit alszik tovább – mert ő általában éjszaka kel fel, hogy megetesse Hannát. Ha nincs itthon feleségem, akkor mindig fel szoktam venni a Bellman & symfon okos karórát, ami jelzi Hanna sírását, a füstöt, na meg kapucsengőt is!

Mi mindenben megosztjuk a feladatokat a feleségemmel. Én is pelenkázom, etetem, fürdetem Hannát, olvasok neki és játszok vele ugyanúgy, mint feleségem. Eddig nem érzem, hogy a hallásom bármiben is nehezítené az életet. Mindent szépen ki lehet alakítani, és örülünk, hogy Hanna is boldog kis bébi. Meg, ha hallássérült is lenne Hanna, akkor sem aggódnék, mindenre megtanítanám, hiszen van benne saját tapasztalatom.

Mit adott számodra az apaság? Megváltoztatott?

Sok mindent adott számomra apaság. Például, hogy december 24-én estefele született meg Hanna (Jézuska hozta) nagy öröm volt nekem. Előre tudtam, hogy lány lesz és szép és egészséges lesz a kisbabánk. Azt is megjósoltam, hogy karácsonyi baba lesz, pedig januárra vártuk.  Nem változtam meg, ugyanolyan vagyok. Ugyanúgy csinálom a dolgokat, csak annyi, hogy van családom, akiket szeretek és törődöm velük.

A kislányod mit szól az implantátumodhoz?

Most másfél éves Hanna. Még nemigazán fedezte fel azt, hogy nekem más a hallásom – az implantomat viszont eddig nem próbálta levenni, megfogdosni. Sejtheti, hogy ezzel hallom a hangokat, de általában a szemüvegemmel szórakozik inkább.

Mit üzennél a hallássérült fiúknak, akik apaság előtt állnak?

Hajrá fiúk és ne féljetek! Babázni nagyon jó dolog és sok boldogságot tud okozni az életünkben.

Általában, ha a gyerek lány, akkor apás, ha fiú, akkor anyás. Nem kell tartani tőle, mindent meg lehet oldani közösen.

Köszönöm szépen az interjút! És sok ilyen vidám pillanatot kívánok még nektek!

Kajtár Dóri

Akinek nem áll a háta mögött támogató család, valóban nehezen találhatja meg önmagát, hiszen gyakran még a szülők sem tudják, mit kezdhetnek a gyerekükkel.” Riport Kiss-Weidinger Veronika élet- és párkapcsolati coach-csal

Veronikánál 3 éves kora óta áll fenn az állapot, az idegi eredetű a hallásvesztése, egy kísérleti gyógyszer okán. Hallásjavító készülékek nélkül ma már nem hall semmit. 3 éve van cochleáris implantátumja és elmondása szerint „csodálatos a vele való létezés”. Sokkal teljesebben hall vele, mint régebben a készülékkel. Jóban vannak.

Arra a kérdésemre, hogy a gyerekkorát befolyásolta-e a hallássérülése, azt válaszolta, hogy természetes, hogy befolyásolta, de a családja az ő mentsvára, akik által mégis kevesebb fájdalom érte, mint esetleg más hasonló problémával küzdő gyereket. A család védőburokként vette körbe, és sosem azt hallotta, hogy „nem vagy elég jó”, inkább azt, hogy „bármire képes vagy”. A külvilág persze nem mindig ezt igazolta vissza.

Az általános iskolában maradt egy ítélet foglyaként, főleg a tanárok részéről. A gyerekekkel kapcsolatban nem volt atrocitásban része, de kívülállónak érezte magát. Sokáig élt egyfajta szürkeségben, és „bocsánat, hogy élek” mentalitással épp azért, mert úgy érezte nem olyan, mint a többi ember, ezért a vele való többletmunka teher másoknak. Az egyetemen jól érezte magát, ott senki nem tekintette másnak, mint ami, hanem a munkáján és a vizsgáin keresztül látják.

Hogy milyen nehézségek érték a társadalomban, a környezetében? Az elhelyezkedést emelte ki. „Nehéz általában azok számára, akik „mások”. Nekem ebben is szerencsém volt, az első főnököm csodálatos ember volt, gondolkodás nélkül adott nekem esélyt.” De hozzátette, hogy alapjában véve, ha beleírja valaki az önéletrajzába, akkor nem valószínű, hogy behívnak interjúra. Így inkább a személyes bemutatkozásra lehet hagyatkozni, és ott elfogadtatni magunkat.

Egyébként a szakdolgozatának írásakor szembesült azzal, hogy milyen gyér lehetőségeket kínál pályaválasztás terén az iskolarendszer. Ha jól emlékszik, szövő meg műszaki rajzoló lehetne. Ez kétségbeejtő.

Ez szerinte főleg a vidéki régióra érvényes.

Nagyon különleges szakmája van, megkértem meséljen róla, mik befolyásolták a pályaválasztását. Annak idején nagyon nehéz volt számára kiválasztani a pályát. Csak annyit tudott magáról, hogy szeret olvasni, és ehhez keresett valamit. Mivel az osztályfőnöke nem igazán bízott az értelmi képességeiben, nem támogatta igazán. Felkerestek egy pályaválasztási pszichológust is, azóta tudja azt, hogy valakinek van papírja az nem egyenlő azzal, hogy tudása is van. Vera a megalázottság szót köti hozzá. És bár nem tudta magáról, hogy ő kicsoda, így nyomdaipari szakközépiskolába jártam, fényszedést tanult. Sosem dolgozott nyomdában, csak a gyakorlatok alatt. Ezt követően az uta a könyvtárba vezetett, amit nagyon imádott! Majd lett egy családi vállalkozásuk, egy pici boltjuk. Végül is a közös mindegyikben az volt, hogy beszélgetni kellett.

„Jöttek hozzám a lelki gondokkal, a kérdésekkel, a tanácstalansággal. A beszélgetések alatt – akkor még tudattalanul – mégis feloldódtak ezek a dolgok, a megoldáshoz közelebb jutottak a kérdezők. Hívást éreztem, hogy elvégezzek egy 9 hónapos önismereti tanfolyamot. Sorsfordító volt.”

Egyik alkalommal le kellett írni, hogy mi az, amit igazán szeret csinálni, és ez egyértelműen a beszélgetés és a vele járó segítésként jelent meg előtte. Ekkor még nem volt kész, mert le kellett győznie az azzal járó önbizalomhiányt, hogy más, mint a többiek. Vajon mennének-e hozzá olyan emberek, akik nem hallássérültek? Ez akkor oldódott meg, amikor az implantátum már megvolt. Minőségi ugrást eredményezett a hallásában, és az életvitelében is.

Az önismereti tanfolyam után elvégezte a Coach képzést. Life és business coach és párkapcsolati coach oklevelekkel is rendelkezik. A business coachingot nem használja, mert teljesen más kvalitások kellenek hozzá, mint a másik két területhez.

A szakdolgozatának témája nagyon érdekes volt, azt kutatta, hogyan fejeződik ki a másság az egyén és a társdalom kommunikációjában. Most csak tömören azt emelné ki, hogy az előítélet nagyon erős a társadalmunkban. (De később szívesen ír erről cikket, amit a magazin valamelyik későbbi számában közzétesszünk.) Viszont látja a pozitív jeleket, amelyek lassúak, de jelen vannak!

Én úgy látom Magyarországon nem annyira népszerű a pszichológushoz, coach-hoz menni, megkérdeztem Veronikától, hogy ő hogy gondolja? Tényleg így van, vagy ez csak a látszat? Mi a különbség, ha van a kettő között? Mi az a pont, ahol már érdemes meglátogatni pszichológust vagy coachot? Szerinte sem népszerű, mivel

a magyar gondolkodás nem problémamegoldó, hanem inkább elfojtó. A panaszkodásban világszínvonalúak vagyunk, de a megoldásukhoz való kulcsok keresésében már nem.

A pszichológushoz fordulást egyenlőnek tekintik azzal, hogy „hülye” az illető, vagy nem normális. Holott a komoly elmezavarokkal, a kóros elmebetegségekkel a pszichiáter foglalkozik, a pszichológus a lélek doktora (ideális esetben). A coach pedig egy olyan segítő, aki általános élethelyzetek, elakadások esetében tud utat mutatni. Nem tanácsol, hanem az ügyfelekből hívja elő a változásokhoz szükséges erőt, döntést, lépést. Az ügyfél jelzi a határait, a coach pedig segít abban, hogy felfedezze ki is ő valójában és mit szeretne igazán. Komoly lelki betegségek esetén: nárcizmus, depresszió stb. mindenképp pszichológushoz kell fordulni.

Minden ember életében eljön az a pont, amikor nem lát tisztán, amikor kérdéseket tesz fel magának: ki vagyok én? Jó helyen vagyok? Mit tegyek a kapcsolatommal? Mit tegyek önmagammal? Hogyan válhatok boldogabb emberré? Miért érzek ürességet?

Ilyen esetben nem mindig jó a családtag, vagy barát, mert abból a korlátolt nőzőpontból közelítenek az emberhez, amit ők gondolnak róla. Mindegyikünk egy ilyen dobozban létezik a környezet számára. A coach egy nyers, ismeretlen emberrel találkozik, akiről nincs előpreferenciája, így elfogulatlan tud lenni. Akkor is jó, ha valaki csak ki akarja beszélni magát, mert egy jó coach aktív jelenléttel dolgozik, aktív hallgatással, ami már magában ad egy megnyugvást és feloldozást. A coaching, mint Veronika mondta, megoldásfókuszú, vagyis, az ügyfélnek kell rájönnie dolgokra, kitűznie célt, miközben a coach fogja a kezét az úton.

Hatalmas önbizalmat ad, amikor az ügyfél rájön, hogy ő képes a változásra, képes döntéseket hozni és azokat következetesen végig vinni. „El kell mondanom, hogy nem mindig működik a coaching. Mivel ez kétemberes munka, van olyan, akik számára nehéz más nézőpontot keresni, vagy egyáltalán nem akar a változásban lenni. Szeretne segítséget, de mégsem csinálja a feladatokat.” Olyan is létezik, hogy nem valók egymásnak a coach és coachee. Nem tudnak együtt rezegni, együttműködni. Ez az együttrezgés nagyon fontos, mert, ahogy a barátaink esetében szükséges a szimpátia, úgy kell ez a jobb szó híján szimpátia, bizalom a coach felé. Itt kitárulkozik az ember, nem mindegy, kinek tárulkozik ki. Semmi baj, ha nem érez a leendő ügyfél közösséget a coach-csal, akkor meg kell találnia az ő emberét.

Arra is kíváncsi voltam, hogy Veronikát milyen téma miatt látogatják meg legtöbbször. És képzeljétek, a legtöbb esete a párkapcsolat témáját érinti. De a karrier, identitás, önbizalom kérdései is rendszeresen jelen vannak. Tulajdonképpen az összes életterület összefügg, tehát ha az egyik láb billeg, akkor a többi láb is megérzi valamilyen szinten.

Mivel ezek olyan témák, hogy órák hosszat lehetne róla beszélni, sőt könyveket lehetne róluk írni, ezért arra gondoltunk, hogy a témákat Veronika külön-külön részletesen is kifejtené és bemutatná nekünk a Lélekbúvár rovatban. Én nagyon örülök neki, remélem Nektek is tetszeni fog! Sok érdekes témakört fog érinteni Veronika. Lesz sok téma a párkapcsolati részt illetően, és természetesen az önfejlődés területe a másik, ami Veronikát is nagyon érdekli és folyamatosan maga is dolgozik ezen, átadva a tapasztalatokat „Azért is fontos ez, mert a külvilág visszajelzéseiből hajlamos az ember hatalmas önbizalomhiányt felhalmozni, ami a saját életét nehezíti meg. A mi esetünkben szerintem ez fokozottan érvényes probléma. De beszélünk a változásról, az új nézőpontok kereséséről, a bátorságról is.”

Végül az utolsó kérdésem az volt Veronikához, hogy szerinte mi a legfontosabb az életünkben?

„Most érzelgős leszek: tényleg a szeretet. A kapcsolatok a legfontosabbak, mégpedig a minőségi kapcsolatok. Annak az érzése, hogy fontosak vagyunk valaki számára. És emellett legalább annyira fontos az is, hogy értelmes munkát végzünk, hogy szeretjük, amit csinálunk. Megvan az az érzésünk, hogy jó élni, a mindennapokban jelen van a nyugalom, a biztonság érzése. Ezek a dolgok megadják azt, amit boldogságnak hívunk. Azt azért hozzáteszem, hogy ez széles spektrumú lehet, csak az én nézőpontom adja vissza. Más embernek lehet, hogy más a boldogság megélése.”

Köszönöm szépen Veronikának az inspiráló interjút! Találkozunk még írásaival a Lélekbúvár rovatban illetve lessetek be hozzá, a blogjára is, a http://parkapcsolatmuhely.hu oldalra. Ha bármi kérdésetek van, írhattok neki az info@parkapcsolatmuhely.hu email címre.

Az interjú a KÉPESEK vagyunk digitális életmód magazinban jelent meg. Más érdekes cikkeket is találtok a magazinban, itt tudjátok elolvasni. 

Kajtár Dóri

Anyának lenni komoly kihívás, mondom én, aki még nem vagyok az. De kívülről úgy látom az anyák százkezű, óriásszívű szuperhősök: ezer dologra tudnak egyszerre figyelni, menedzselni és ugyanennyit tenni is közben. Ha láttál már nőt harcolni leárazott cipőért, táskáért vagy ruhadarabért, az még semmi ahhoz képest, ahogy az anyák tudnak küzdeni a gyerekeikért, a családjukért. De vajon milyen lehet helyt állni anyaként, ha az anya hallássérült? Megkértem 4 anyát, akik hallássérültek, meséljenek az anyaság szépségeiről, kihívásairól.

Ezzel a cikkel szeretnék tisztelegni anyukámnak, minden anyukának és különösen a hallássérüléssel élő anyukáknak! Köszönjük, hogy vagytok nekünk és hogy, ilyen nagyszerűek vagytok.

WEIDINGER VERA

Milyen anyának lenni hallássérültként? Nem sokkal másabb, mint „rendes” szülőként. Csak kicsit strapásabb. 🙂 Három gyerkőcöm született, viszonylag egymás után. A két nagyobbik között 2 év van, szinte teljesen pontosan. A legkisebb pedig 3,5 év után született a középsőm után. Tehát kis korkülönbséggel kellett 3 gyereket menedzselni.

Amikor kicsik voltak, egészen babák, sosem voltam nyugodt, hogy vajon sírnak-e. Ezért úgy fél lábbal mindig velük voltam, igyekeztem alig csinálni valamit, nehogy felébresszem őket.

Azt hiszem, ettől rettegtem a legjobban, hogy nem hallom, ha van velük valami.

Sokat aludtak velem, mert így éreztem a jelzéseiket, reakcióikat és nyugodt voltam. Persze a férjem is segített, de azért anyaként, mint egy tigris, inkább magamra vállaltam mindent. Nagyon sokat voltam velük: meséltünk, játszottunk, még énekeltem is a szerencsétlen kölköknek. Csak azért szerencsétlenek, mert borzalmas, fakappan hangom van. 😀

Nekem nem velem született, hanem szerzett hallássérülésem van. Ezért ők nem örökölték, noha sokszor rákérdeznek. Ők halló gyerekek, sosem volt semmilyen hallási problémájuk. Nekik az én állapotom természetes.

A legnagyobb gyerekem, a fiam, valahogy érezte, kicsi korától, hogy velem van valami.

1 éves körüli volt és amikor csengettek, vagy bármi más történt, addig kúszott, kalimpált, mászott, amíg értésemre nem adta, hogy kapás van. Ez megmaradt nála. Mindig figyel rám, amikor már nagyfiú volt, és iskolába mentünk, ő rendületlenül fogta a kezem. Ezért csúfolták is szegénykémet, de legkevésbé sem zavarta: „ő addig fogja az anyukája kezét, amíg akarja”. Ha csúfolták miattam, akkor nem maga miatt, de megverte az illetőt, hogy tudja hol a helye.

Visszatérve, a gyerekekben nincs tudatosulva hogy más vagyok. A középső lánykám egyik nap azon gondolkodott, egy film hatására, hogy milyen nehéz lehet azoknak, akiknek a szüleik nem hallanak. Utána jött rá, hogy én is ilyen vagyok. Jót nevettünk, mert ebből is látszik, hogy nem okoz különösebb fennakadást az életünkben. Ha kell, akkor külön szólnak, hogy figyeljek, feliratos filmet választanak a moziban, de ettől eltekintve, semmiben nem különbözünk egy átlagos családtól. Segítenek, ha telefonálni kell, vagy ha nem értettem valamit, valahol. De ez is annyira szépen természetes folyamat, hogy sosem okozott gondot nekünk.

Anyaként mindent ugyanúgy csinálok, mint mások. Nem érzek különbséget magam és más anyák között, talán annyit, hogy jobban figyelek rájuk, vagy többet kommunikálok velük. Napközben esetleg írok, ha bármi van, a telefonálás helyett.

Viszont rengeteg vicces sztorink van a félrehallásaimból, amiken hatalmasokat tudtunk vigyorogni. Tudok magamon nevetni, nem kell hímes tojásként bánni velem. Így sok mókás esetünk akadt ebből. Tanultam én velük németet is, és ez például igazi kihívás volt a kiejtés és a hallás terén (azóta sem tudok németül). Ezek az alkalmak is szolgáltattak közös nevetésekre alkalmat. Mai napig van egy szó, amit nem bírnak megtanítani nekem.

Soha nem gondoltam azt, hogy ne lennék alkalmas anyának. Ez eszembe sem jutott. Talán tudtam, hogy kicsivel több munka lesz az odafigyelés része, de ezen kívül nem éreztem akadálynak a hallássérülésemet. Egyik sorstársamnak sem kell ettől félnie.

Mind alkalmasak vagyunk anyának, és még valami: hihetetlen ösztönöket tapasztatok majd magatokon. Igaz az a tézis, hogy ha valami hiányzik, máshol kompenzálódik.

Rendkívül jól rájuk tudtam hangolódni és mindig megéreztem, ha szükség van rám.

Tanácsként csak egyet mondhatok:

Soha ne adjátok fel a hitet önmagatokban, bármit is mond rátok a külvilág!

Vera az anyaság mellett élet és párkapcsolati tanácsadó. Munkásságáról, róla a honlapjáról többet tudtok olvasni.

ALAPINÉ RADICS VIOLA

Babaprojektkor nem volt bennem semmi para, hiszen azért van némi hallásom, a hallásvesztésemmel akkor még nem foglalkoztam, és nem is öröklődő az enyém, hanem szerzett. Mikor megszülettek a gyerekeim, nem volt kérdés, hogy velünk egy szobában, a hitvesi ágy mellett kapjon helyet a babaágy. Karnyújtásnyira. Egy nagyon gyenge kislámpa mindig égett éjjel.

Sose volt ezzel gond, valahogy mindig felébredtem, ha nyöszörgött, sírt, sokszor még pár pillanattal előbb is.

Ösztönösen. Akkor kerültek gyerekszobába, mikor gyerekágyat kaptak és tudtak már rendesen járni, azaz átjöttek, ha kellett éjjel. Ezt el is magyaráztam nekik, ne sírjanak, bömböljenek értem, hanem fogják meg a kis cókmókjukat és jöjjenek át a szomszéd szobába. Kis éjjeli lámpák szintén voltak. Megértették, ez sosem volt gond. Nagyon hasznos volt még a bébiőr, jó nagy hatótávolsággal.

Később, mikor már beszéltek, megtanulták seperc, hogy a hátam mögött, vagy nem szemembe nézve, teli szájjal fölösleges beszélni, mondhatják újra.

Ha szeretné, hogy figyeljek rá és meghallgassam, erre nekik is figyelni kell. Anyáznak azóta is. Addig-addig, míg végre odanézek, és már dől is belőlük a duma. Lányom mellé még finoman veregeti hozzá a vállam. Néha trollkodok is vele, direkt elnézek, erre anya-anya-anyaaa-anyaaa és vereget. Fiam volt ügyesebb ezen a téren, kezdetektől szépen artikulált és tisztán beszélt.

Nagyon sok minden automatikusan megoldódott, segítettek.

Fiam a nagyobb, sokszor szólt, ha sír a hugi, szóltak, ha csörög a telefon, csengetnek, fütyül a tea (vízforraló) stb. Már nagyok, látják rajtam ha valami nem tiszta, tolmácsolnak (mert őket sokkal jobban értem, tudják, hogyan beszéljenek hozzám), segítenek telefonos ügyekben is. Nem ettől lesz valaki sz@ranya. Sőt, ők nagyon jól tudják kezelni a hallássérülteket, és szerintem elfogadóbbak más fogyatékkal élővel is.  És bizony nem egyszer vigasztaltak, ha valami nem ment és frusztrált voltam, hogy

 „anya, mi így szeretünk”.

SERES-KORMÁNY ANITA

Kislányként nagyon szerettem babázni, és én voltam a legboldogabb 7 éves a világon, amikor anyukám közölte, kistesó érkezik a családba. Így már kisiskolásként „beletanulhattam” egy picit az anyaszerepbe. A húszas éveim elején már csak hallásmaradványom volt, ami csöppet sem zavart, hiszen időközben a jelnyelv is az életem része lett. A férjem nagyothalló, pár év után tudatosan vágtunk bele a családalapításba.

Hogy féltem-e, milyen lesz siketként Anyának lenni? Nem.

Addigra ugyanis beleástam magam a témába,

tudtam, hogy van villogó, rezgő babasírás jelző, légzésfigyelő, és bár a hallásom teljesen elvesztettem, a beszédkészségem ép maradt. Láttam, hogy a siket barátainknak sem okoz gondot a gyereknevelés – még akkor sem, ha „siketesen” beszélnek –  így bíztam abban, mi is meg tudunk oldani mindent, önállóan.

Első szülött fiunk, Dávid 5 kezdetektől fogva külön szobában aludt, és bár az elején volt bennem egyfajta félelem, mi lesz, ha nem érzékelem a villogást, a jelzőlámpa túlteljesítette önmagát. Szó szerint, ugyanis már egy hapcizásra is kegyetlenül bevillogott, én pedig szaladtam át félálomban a semmiért. A biztonság kedvéért beszereztünk egy rezgő bébiőrt is, ami különösen akkor jött jól, ha elutaztunk valahova.

Dávid halló. Tökéletesen olvas szájról, és szuperül artikulál, és bár egyébként abszolút türelmetlen, „most-azonnal-akarom”  típus, a velünk való kommunikációban meglehetősen toleráns. És igen, türelemre nagy szükség van mindkettőnk részéről.

A hallássérült szülők halló gyermekei a legtöbb esetben ösztönösen segítenek a szüleiknek, szólnak, ha csengetnek, ha sír a kistestvér, ha fúrnak a szomszédban, illetve sokan válnak közülük amolyan kicsi jelnyelvi tolmáccsá: fordítanak, ha látják anyuka értetlen tekintetét. Dávid is ezt teszi, például amikor a kis csoporttársai beszélni kezdenek hozzám, és én nem értem.

Eddig csak egy hallókészüléket tartottam szükségesnek, zavart, ha mindkét fülemen volt hallóka. Most viszont két erős hallókészülékkel újra felfedezem a hangokat, számtalanszor kicsúszik a számon a kérdés: „ez mi volt”? Dávid erre is válaszol készségesen,

tanítja anyucit hallani.

A babasírás jelzőnk újabban nappalra be sem kapcsolom, ha kettesben vagyunk itthon Babucival (a 2.fiú, Ádám) mert már a gügyögésére is érzékenyen reagál a hallókám, még mosogatás közben is. Persze vannak, amik így is elbizonytalanítanak, ha pl. ha szörcsög a baba, azt leginkább csak úgy érzem, ha ráteszem a kezem a hátára/orrnyergére, és az sem biztos, hogy az első igazi, kimondott szavát hallani, érteni fogom.

Siket szülőként halló gyermeket nevelni valóban nem könnyű. Dávid nagyon szeret beszélgetni idegenekkel, például ha tömegközlekedési eszközön utazunk, és olyankor hiába figyelek, nem tudom leellenőrizni minden szavát, nem tudom azt sem, épp sértegeti-e az illetőt vagy nem. Ők még annyira őszinték, ugyebár?! 😀 Vagy amikor a kis barátaival játszik felszabadultan, esetleg elhangzik egy-két csúnya szó, azt sem hallom, így rászólni sem tudok. Talán épp akkor nézek büszkén, mosolyogva, amikor nem kellene.

Hallásállapot ide, vagy oda, ez senkit sem akadályozhat meg abban, hogy az élete még több értelmet nyerjen, és szülővé váljon.

És hogy, miért jó Anyának lenni? Mert a gyerekek még annyi mindent másképp látnak, így nem csak Én nevelem Őket, hanem ez fordítva is igaz. Velük újra felfedezhetem a világot, csibészkedhetünk, rosszalkodhatunk együtt, kicsit újra gyerek lehetek Én is.

Bármilyen rossz napom is van, az önfeledt nevetésük mindent feledtet, és az, hogy feltétel nélkül tudnak szeretni, az felbecsülhetetlen.

Nem mellékesen pedig Anyaként értékelem igazán, mit tettek meg annak idején értem is a szüleim, most jobban tisztelem Édesanyám, mint valaha!

Anita írásaival találkozhattatok már a Phonak Blogján is. A teljes Gyerekneveléssel kapcsolatos cikkét itt el tudjátok olvasni.

ZRINYINÉ  MARINKA VIKTÓRIA

A gyerekeim tartanak tükröt elém. Az anyaság egy egész életen át tartó tanítás. Türelmet kell tanulniuk, főleg, hogy előfordul, hogy csak negyedjére vagy ötödjére értem meg, amit mondanak. Ha meg egymás szavába vágnak, akkor aztán van káosz.

A nagyothallásom végett a nyelvbotlásaik nem mindig jönnek át. És néha elfelejtik, hogy anyának hiába kiabálnak a másik helyiségből.  Ami nehézség az a kommunikáció, hiszen nem használjuk a jelnyelvet.

De nagyon hamar rájöttek, hogy kell anyával beszélgetni.

Ha ki kell mennem az udvarra, nem hallom mit csinálnak, így sokszor rájuk nézek. De az az érdekes, hogy maximálisan megbízok bennük akármilyen kicsik. Ebbe lehet az is közrejátszik, hogy nyugodtak.

A tévénézés még nagy mumus. Ugye, nálam nem tudnak belekérdezni, ha nincs felirat. De még szokták. De előrébb helyezem az olvasás, a könyveket. És nagyon szeretik.

Az anyaság ugyanakkor öröm és rengeteg mindent ad. Nem foglalkozok azzal, hogy hamisan éneklek, mondókázok velük.

Így szeretik, ahogy anya mondja. Az ölelésük és a szeretetük mindenért kárpótol.

Mit javaslok azoknak, akik még nem édesanyák? Ne féljenek belevágni. Ösztönösen meglesz minden. Ugyanolyanok vagyunk, mint halló társaink Nem ezen múlik, hogy milyen anyák leszünk. A gyerekek nagyon elfogadók.

Köszönöm az anyukáknak, hogy megosztották Velünk ezeket az inspiráló gondolatokat, történeteket!

És Boldog anyák napját nem csak ma, hanem az év összes napján! 🙂

Kajtár Dóri

Borítókép: Pexels

Vannak, akik azért sajnálnak minket, mert nem sokmindent hallunk. Nos, tényleg nem jó lemaradni dolgokról, viszont a látásunk, megfigyelési képességeink kifinomultabbak lehetnek az átlagosnál, így olyanokat is látunk, amire mások nem figyelnek eléggé. Igen, a testbeszédből, mimikából sokminden levehető. Hallássérültként sok jelentőséget tulajdonítunk ezeknek, talán túl sokat is. És túlkombinálunk néha dolgokat. De az is tény, hogy sok nem hallott dolgot kiegészítenek. Sok hallássérült jó emberismerő, mert nem csak az az ember, amit mond magáról, hanem a teste sokat elárul róla.

Ha a testbeszédről van szó, mi jut eszetekbe először? Nem a mosoly, igaz? Mert az olyan természetes, hogy észre se vesszük. De ha nincs, nagyon feltűnne. Lehet nem ez a legfontosabb a testbeszéd-repertoárunkból (igen, ilyen mindenkinek van, csak nem mindenkinek tudatos), de én nagyon nagy rajongója vagyok a mosolynak, szóval a sorozat első részébe arról a görbéről szedtem össze 10+1 érdekességet – Barbara és Allan Pease: A testbeszéd enciklopédiája könyvéből – ami mindent egyenesbe hoz. 😉

#1 A mosolyt tudományosan is vizsgálják.

Ma már szinte mindenről neveznek el tudományágat. A mosoly tudományos vizsgálatáról először a 19. század elejéről készültek följegyzések. Guillaume Duchenne de Boulogne francia tudós elektrodiagnosztikai módszerekkel és elektromos stimuláció segítségével próbálta megkülönböztetni a valódi örömből fakadó mosolyt más mosolyfajtáktól.

A cikkben még több tudományos vizsgálatról lesz említés, de meglátjátok ezek nagyon érdekesek. 😉

#2 A természetes mosoly jellegzetes apró ráncokat, szarkalábakat csal a szem köré. Aki viszont csak színleli a mosolygást, neki csak a szája mosolyog.

Guillaume Duchenne de Boulogne megfigyelte, hogy a mosolygásban két izomcsoport játszik szerepet. A járomcsonti izmok (arc két oldalán futnak le a száj sarkáig) és a szem körüli izmok. A járomcsonti izmok tudatosan, a szem körüli izmok viszont akaratunktól függetlenül működnek.

Ha öröm ér bennünket, agyunk érzelmekért felelős területe olyan jeleket bocsát ki, amelyektől a száj- és arcizmaink összehúzódnak, szemünk összeszűkül, szemöldökünk kicsi t lejjebb ereszkedik.

Erőltetett műmosolynál is megjelenhetnek a ráncok a szem körül, megduzzadhat az arc, ami miatt úgy tűnik, hogy összeszűkül a szem és ezáltal a mosoly is őszintének látszik. De az igazán szívből jövő mosolynál a szemöldök és a szem közti húsos rész, a szemhéjránc kissé lefelé mozdul és a szemöldök vége is enyhén megereszkedik.

#3 A mosoly egyfajta behódoltságot jelent.

A mosollyal tudjuk jelezni, hogy nem „veszélyeztetjük” a másikat, és kérjük, hogy fogadjon el minket. A domináns egyéniségeknek ezért is nem annyira védjegyük a mosolygás, mert nem akarnak úgy tűnni, mintha behódolnának.

Az alárendelt szerepű emberek többet mosolyognak fölérendelt emberek jelenlétében akár barátságos, akár barátságtalan is a szituáció. Viszont a fölérendelt helyzetűek, az alárendeltek között és csak barátságos helyzetben mosolyognak.

#4 A mosoly ragályos.

Ezzel kapcsolatban Ulf Dimberg, az Uppsalai Egyetem professzora végzett kísérletet. A résztvevőknek az volt a feladata, hogy amikor vidám arcról mutattak nekik képet, akkor dühös arcot kellett vágniuk. A dühös arcra pedig mosolyogniuk kellett. A kísérleti személyek nem voltak teljesen urai az arcizmaiknak. Te az vagy?

Nézd ezt a mosolygós embert és legyél rá dühös!

Most pedig, mosolyogj erre a mérges emberre!

Sikerült? 🙂

Akkor se csüggedj, ha nem sikerült, hiszen ez a normális. A londoni University College professzora, Ruth Campbell szerint az agyban tükörneutron van, ezért a látott arckifejezést automatikusan lemásoljuk, még akkor is, ha sokszor nem tudunk róla.

#5 Minél többet mosolygunk, annál pozitívabban viszonyulnak hozzánk mások.

Főleg igaz ez Magyarországon, ahol az emberek fukarkodnak a mosolygással. Szeretünk mosolygós, vidám emberekkel egy társaságban lenni. Azért, mert

a mosolygós, nevetős arc hatással van az idegrendszerünkre.

Ha rosszkedvű, elkeseredett emberek vannak körülöttünk, akkor magunk is lehangolódunk és mogorvák leszünk. A mosolygós embereknek ezért van több barátjuk.

#6 Aki hazudik, annak a bal arcán feltűnőbb a mosoly, mint a jobbon.

#7 Egy óvodás gyerek átlagosan 400-szor nevet egy nap, egy felnőtt pedig 15-ször.

Ahogy növünk fel, egyre jobban komolyodunk. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is.

#8 A különböző mosolytípusok üzenetet közvetítenek.

CSUKOTT SZÁJAS MOSOLY

Üzenete: valamit titkol, a véleményét megtartja magának

A nők szokták alkalmazni, ha nem szimpatizálnak valakivel, de ezt nem akarják megmondani. A férfiaknál például, a sikeres üzletemberekkel készített interjúknál láthatjuk ezt a mosolyt, ha a sikerükről csak elvi síkon beszélnek. Titkolják a sikerük receptjét. Kiváló ellenpélda a brit vállalkozó, Richard Branson, aki nyitott szájjal mosolyog, mert szívesen részletezi, hogyan lett sikeres, mert nem nagyon van olyan, aki az ő pályáját követni akarná.

FELEMÁS MOSOLY

Üzenete: szarkazmus

LEERESZTETT ÁLLÚ MOSOLY

Üzenete: nevetősnek, játékosnak akar mutatkozni az illető.

Lelkes közönségreakciókra vagy szavazatokra utazók alkalmazzák szívesen.

HUNCUT MOSOLY

Üzenete: a leszegett, félrebillentett fejjel, felfelé sandítva mosolygás fiatalos, játékos és titokzatos benyomást kelt.

Diana többek között a mosolyával lopta be magát emberek ezreinek a szívébe.

#9 Társas környezetben több, mint harmincszor annyit nevetünk, mint magányosan.

Robert Provine nevéhez kapcsolódik a fenti megfigyelés. Aki egyedül van inkább magában beszél, mint nevet. A nevetésünk 15%-a kötődik vicchez, a többi 85% a kapcsolatteremtéshez kötődik.

Robert humoros videoklipet adott a kísérletben résztvevőknek és azt vizsgálta, hogy mennyit nevetnek, ha egymagukban, azonos nemű idegennel, vagy azonos nemű baráttal nézték meg. Aki egyedül nézte sokkal kevesebbet nevetett, mint aki másvalakivel, függetlenül attól, hogy mennyire találta mulatságosnak a videót. A vizsgálat eredménye tehát, hogy minél inkább társas az élethelyzet, annál gyakoribb és hosszan tartóbb a nevetés.

#10 A női agyba többletmosoly van programozva.

A nők társaságban és hivatalos környezetben is többet mosolyognak a férfiaknál. A nőknél a mosolytalanságból boldogtalanságra következtetnek, a férfiaknál pedig a nem mosolygás a dominancia jele.

Egyes vélemények szerint ez az alárendelt szerep miatt van, más vélemények szerint a nők „békítő-tápláló” szerepéből fakadóan. Egy kutatás szerint a lánycsecsemők már nyolchetes korukban jóval többet mosolyognak, mint a fiú csecsemők.

Dr. Nancy Henley, szociálpszichológus kutatásai szerint a nők társaságban töltött idejük 87%-ában mosolyognak, míg a férfiak csak 67%-ában. És a nők 26%-kal gyakrabban viszonozzák a férfiak mosolyát, mint a nőkét.

Ha egy férfi minél jobban meg tud nevettetni egy nőt, annál vonzóbb lesz a nő számára.

A nő a számára vonzó férfi viccein nevet, a férfit pedig az a nő vonzza, aki nevet a viccein.

A férfi szempontjából pedig nem az a jó humorú nő, aki vicceket mesél, hanem aki az ő viccein nevet. Derült ki Robert Provine megfigyeléseiből.

+1 A nevetés jót tesz az egészségnek. Gyógyít. Fogyaszt. 😀

A nevetés minden szervünknek használ. Felgyorsul a légzés, dolgozik a rekeszizom, a nyak, a has, az arc, a váll izomzata. A nevetés emeli a vér oxigén szintjét, serkenti a vérkeringést, ami gyorsítja a gyógyulást. Serkenti a természetes fájdalomcsillapítónak, az endorfinoknak a termelődését. Emellett a nevetés hatékony fegyver a stressz leküzdésében is. Ami szintén hozzájárul a gyógyuláshoz.

Norman Cousin példája elképesztő. Ízületi merevséget okozó csigolyagyulladást diagnosztizáltak nála, és az orvosok közölték vele, hogy nem tudnak raja segíteni. Amíg meg nem hal, addig rettenetes fájdalmai lesznek. Norman úgy gondolta,

hogyha a stressz okozta a betegségét akkor, ha ezt ellensúlyozva sokat nevet, akkor meggyógyul.

Fogta magát, beköltözött egy szállodába és kikölcsönzött minden létező humoros filmet és nevetett rajtuk. Féléves „nevetőkúra” után teljesen meggyógyult. Erről könyvében (Egy betegség anatómiája) részletesen beszámol.

Ma már sok orvos beépíti a gyógymódjába a humorterápiát és kórházakban bohócdoktorok segítik a gyerekeknek a gyógyulási folyamatát.

Mellesleg nevetéskor csökken a pulzusszám, tágulnak az ütőerek, javul az étvágy, elég a fölösleges testzsír. Henri Rubenstein neurológus szerint egy perc kiadós nevetés háromnegyed órára ellazítja az embert. William Fry, egyetemi professzor szerint száz nevetés annyi aerob igénybevétellel jár, mint 10 perc edzés az evezőpadon.

Nevessetek sokat! 😉

A cikket szerkesztette: Kajtár Dóri

Kevés szó esik a féloldali siketségről, másnéven az SSD-ről (Single-sided deafness). Vannak, akik azt gondolják, hogy könnyebb a helyzete a féloldali siketeknek a nagyothallóknál, hisz ők az egyik fülükre (szinte vagy teljesen) tökéletesen hallanak. Viszont egy amerikai felmérés (Speech, Spatial and Qualities of Hearing Scale (SSQ) ) – ami a beszédértést és a térbeli hallást vizsgálja- szerint jobban szerepeltek a kétoldali nagyothallók a féloldali siketeknél.

Örülök, hogy betekintést nyerhettem egy kicsit a féloldali siketek hétköznapjába. Ha benneteket is érdekel, fogadjátok szeretettel Gyulának a rendkívül őszinte, de humoros történetét! 🙂

„Az egész egy nyári napon kezdődött, még a múlt század végén, huszonéves koromban, egy szerencsétlen eséssel, amikor is alaposan bevertem a fejem.

Szédülve, rettentő fülzúgással támolyogtam haza. Mérgesen vettem tudomásul, hogy jó béna vagyok, most aztán összeszedtem egy rendes agyrázkódást. Öndiagnózisomat megerősítette a következő éjszakai erős hányinger, ami után legalább kicsit megkönnyebbültem.

A fülzúgás viszont hetekig megmaradt. Ez nagyon zavart, mert bár élőben még csak-csak el tudtam kommunikálni, a telefonban csak a saját fülem zúgását hallottam, mást semmit. Már kezdtem aggódni, hogy komolyabb bajom van, de ekkor a zúgás végre elmúlt.

A döbbenet akkor következett, amikor a következő alkalommal, amikor telefonon hívtak, még mindig nem hallottam semmit a készülékben. Elakadó lélegzettel kaptam a kagylót a másik fülemhez. Ez rendben volt. Egymást kergették a gondolataim: ez az agyrázkódás mellékhatása lenne? El fog múlni?

A családom tanácsára felkerestem egy ismerős fül-orr-gégész professzort. Alaposan kikérdezett, megvizsgált. Mondhatnám, hogy egyre komorabb lett az arca, de alapból sem volt valami vidám fickó.

A vizsgálatok végeztével megtudtam, hogy a fejemet ért ütéstől a belső fülemben a csiga megpattant.

Ha a baleset után azonnal orvoshoz fordulok, még talán műtéttel lehetett volna segíteni, de így, hetekkel később már el kell fogadnom a helyzetet, hogy a bal fülemre ezentúl nem fogok hallani.

Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyedén fogadtam a hírt. Ha ez van, hát ez van. Van még egy fülem. Odaadóan hallgattam a jó doktor tanácsait: Igen, vigyázok a másik fülemre (naná, hallani akarok). Igen, nem hallgatok hangosan zenét (sose szoktam). Igen, évente járok hallásvizsgálatra (azt várd ki). Ha nem is évente, de 4-5 évente egyszer azért elmentem. Az eredmény minden alkalommal ugyanaz volt: Ez van, nem lehet segíteni. Hallókészülék? Felesleges. Nincs mit erősíteni.

Idővel teljesen hozzászoktam a „mono” üzemmódhoz. Megtanultam, hogy hogyan kell helyezkednem a társaságban, ha mindenkit hallani akarok. Családi összejöveteleken értelemszerűen enyém volt mindig az asztal bal széle, mert ugyebár balkezes és jobb füles vagyok. Azt is bevezettem, hogy az embereket mindig a jobbomra tereltem, ha az utcán sétáltunk, mert ugye én udvarias pasas vagyok. A fejhallgatókat kétszer annyi ideig tudtam használni, mert ha megszakadt a kábel az egyik oldalon, csak fordítottam rajta, és ment a műsor tovább. 🙂

Egy nap jóanyám érdekes fejjel jött haza a sarki kisboltból, ahova mindketten bejártunk vásárolni. Kérdezem: Baj van? Erre kirobbant belőle a nevetés:

„Az előbb kérdezte tőlem az eladó, hogy mi baja a kedves fiatalembernek, aki a fiam, mert sokszor olyan furcsán viselkedik. Egy pillanatig nem értettem, aztán megmondtam, hogy ne aggódjon, nem hülye, csak nem hall jól.”

Itt már én is tiszta szívből nevettem.

Soha nem éreztem tragikusnak a helyzetemet, és ez azóta is így van.

Simán rászólok bárkire, aki motyog nekem: „Nyisd már ki a szád, mert siket a csávó!” Vagy, ha valaki a környezetemben erősen félrehall valamit, és azzal védekezik, hogy ez velem is előfordul, szemrebbenés nélkül közlöm, hogy de nekem papírom van róla.

Néha előfordulnak azért kevésbé jó pillanatok is.

Volt egy párom, aki gyakran rettentő türelmetlen volt, ha valamit nem hallottam meg, vagy félreértettem. Ilyenkor szélesen artikulálva, és ordítva ismételte meg a mondanivalóját, volt, hogy társaságban is. Ebből persze sok veszekedés származott, mert nyilván nem hagytam magam megalázni. Egyúttal azt is megtanultam, hogy ha valamit nem értek elsőre, biztonságosabb mosolyogva bólogatni, mint visszakérdezni. Aztán, sok év múltán szétváltunk.

Telt-múlt az idő, és a sors egy sokkal megértőbb társsal hozott össze. Csendes, halk szavú teremtés. Mondom: halk. Igen. Ő beszél, én mosolyogva bólogatok, ahogy azt megszoktam. Ahogy biztonságos. Gyanút fog, rám kérdez:
– Értetted, amit mondtam?
– Igen, hogyne (a kötőszavakat tisztán).

– Jó. Akkor hol is tartottam?
BUKTA…

És nem volt türelmetlen, és nem sértődött meg, amikor át akartam verni. Ismételt, normálisan, ha kellett többször is.

Azért időnként unszolt, hogy próbálkozzak, érdeklődjek, hátha lehet valamit kezdeni a fülemmel, mert csak nem jó ez így. Hiába mondtam, hogy de már rengeteg helyen voltam, és sehol nem tudtak segíteni. A dolog előbb-utóbb engem is komolyan foglalkoztatni kezdett…

végül is, az utolsó vizsgálat óta eltelt több, mint tíz év, a technika meg száguld. Hátha.

Irány a legközelebbi hallásszalon. Vizsgálat. Igen, a bal süket… hm…. a jobb is gyengébb, mint kellene, de még talán ellehet erősítés nélkül (nocsak, eddig azzal nem volt gond, de akkor már értem, hogy miért kérdezek vissza gyakrabban az utóbbi időben).

– Tudnak segíteni?

– Hát hogyne. Sokat fejlődött már az audiológia.

– Remek! Akkor mi a következő lépés?
– Elküldjük egy kivizsgálásra, utána műtét, aminek során egy csapot ágyazunk a kopo…

– Köszönöm, a viszont(nem) látásra!

Műtét? Soha. Esetleg, ha mindkét fülemre siket lennék. Nem ér annyit az egész… de a kérdés (bár az orvosoknak nem hagytam) már szöget ütött a fejembe.

Közmondásosan Gugli a barátom. Nézzük… hallókészülék fél oldali siketségre… nocsak… létezik?!

Megtudtam, hogy lehetséges a rossz fül felől a jóhoz irányítani a hangokat, speciális hallókészülék-páros segítségével. Igen, itthon is kapható. Címek, telefonszámok…. Elmentem az egyik, útba eső hallásközpontba. Örömmel fogadtak. Itt is megvizsgáltak. A rossz hír, hogy a jobb fülemre is nagyot hallok, még ha csak kis mértékben is. A jó hír, hogy belül vagyok azon a tartományon, hogy TB-re kaphatok legalább egy hallókészüléket, mert a siket fülemet segítő gépecske nem támogatott. Szuper. A megadott időpontban visszamentem, felpróbálni a készüléket.

Hihetetlen, kinyílt a világ. Jönnek a hangok minden felől, tisztán. Minden egész más lett.

Boldogan újságoltam egy régi sporttársamnak, aki maga is súlyosan nagyothalló, hogy milyen nagyszerű, hogy szinte úgy hallok, mint régen. Velem örült: „Akkor így már olyan, mintha nem is lennél hallássérült?” […]

„HALLÁSSÉRÜLT” A szó megdöbbentett. A balesetem óta eltelt több, mint húsz évben soha, egyszer sem gondoltam így magamra. Hallássérült. Valóban. Ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat, tényleg az vagyok. Ettől semmi nem változott sem bennem, sem körülöttem. Annyi történt, hogy valaki kimondott egy tényt. Akaratlanul is szembesített vele.

Az a paradox helyzet állt elő, hogy évtizedek óta komoly gond van a hallásommal, de csak néhány hónapja vagyok hallássérült.

Elkezdtem utána olvasni dolgoknak. Technikai ember lévén mindenképp érdekeltek a hallókészülékem műszaki paraméterei, a működési elve, és persze érdekelt, hogy hogyan élnek és gondolkoznak más hallássérültek. Megismerkedtem az NFMI-vel  (ez a modern, de még nem Bluetooth-os hallókészülékek vezeték nélküli kommunikációs rendszere), meg a SINOSZ-szal (ez meg a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége), aminek a tagja is lettem.

A hallókészülékes élet is hoz érdekes, vidám pillanatokat.

A készülékek mellé vettem egy Bluetooth kiegészítőt is (csak mert jó informatikusként nekem minden kell, ami kütyü, és a havi részletbe még pont belefért), már nem használok fejhallgatót, hanem a fülesemen keresztül hallgatok zenét. Így történt meg, hogy a szomszéd irodából bejött egy munkatársam, és percekig beszélt hozzám, amire én meg sem rezdültem. Egy idő után megrökönyödve kiment, mert nem értette, hogy mi történt velem, esetleg neheztelek-e rá valamiért, pedig csak annyi történt hogy nem hallottam őt a zenétől, de ő ezt nem tudhatta, mert nem látott rajtam semmiféle fül- vagy fejhallgatót.

Más esetben államvizsgázni készülő cimborám célozgatott félig viccesen, hogy adjam már kölcsön a láthatatlan hangrendszeremet, hogy azon keresztül súghassanak neki. 😀

Sajnos azon, hogy zajban borzasztó a beszédértésem, a hallókészülék sem segített. Mint megtudtam, ennek egy érdekes biológiai jelenség az oka, amit koktélparti effektusnak neveznek, és az a lényege, hogy az agy a két fülből bejövő információ különbsége alapján szűri ki a zörejek közül a hallani kívánt beszédet, de működő fülből továbbra is csak eggyel rendelkezem.

Itt tartok most. Az elmúlt nyáron voltaképpen semmi sem változott, és mégis: minden más lett.”

Köszönöm Gyulának az őszinte sorokat!

Ha Te is szívesen elmesélnéd a történetedet, akkor írj a SINOSZ Hagforrás facebbok oldalán, vagy a hagforras@sinosz.hu email címre. 🙂

És végül még egy fontos dolog. A féloldali siketséget több minden okozhatja. Fejsérülés, maga a fül fizikai sérülése vagy vírusos/ bakteriális fertőzések, a Meniere-kór, vagy akár keringési rendellenességek. Ha bármi ilyet vesztek észre magatoknál vagy ismerősötöknél, akkor AZONNAL cselekedjetek, mert úgy nagyobb az esélye, hogy meg lehet úszni hallásvesztés nélkül. Sokan azt hiszik, hogy a hallás egy olyan dolog, ami ha van, örökre megmarad, de sajnos nem! Vigyázzatok arra, amitek van! 😉

A cikket publikálta: Kajtár Dóri

Szeptember utolsó vasárnapja a Siketek világnapja. Ha érdekel hány hallássérült él a világon és ez a létszám hogyan fog növekedni, ha az emberek a szokásikon nem változtatnak, akkor egy korábbi írásomban megnézheted. Minket, nagyothallókat sokszor összetévesztenek a siketekkel. Hallókészülék, CI nélkül sokan tényleg azok vagyunk, viszont, ha felvesszük ezeket az eszközöket félhallókká válunk.  E jeles nap alkalmából személyesebb oldalról szerettem volna megmutatni nektek a nagyothallók világát, ezért megkérdeztem halló embereket, hogy milyennek képzelik a nagyothallók életét (olyan hallássérültek, akik legalább az egyik fülükre, vagy valamilyen eszközökkel, valamilyen szinten hallanak). Majd néhány sorstársamat is megkértem, meséljék el, Ők hogyan élik meg azt a mindennapokban, hogy nagyothallók.

Nem könnyű ezt megfogalmazni, néhány mondatban meg főleg. 😀 Ahányan vagyunk, annyiféle mértékű halláscsökkenéssel, máshogy élünk meg szituációkat, más okoz nehézségeket. Épp ezért kérdeztem meg több embert is, de a Te történeted is érdekel!, írd meg hozzászólásban, vagy üzenetben, hogy neked milyen #nagyothallókéntavilág.

Na de nem szaporítom tovább a szót, most ti meséltek,  jöjjenek a beszámolók! 😉

Kíváncsiak vagytok mit válaszoltak a jól halló emberek arra a kérdésre, hogy

HOGYAN KÉPZELED A NAGYOTHALLÓK ÉLETÉT, MILYEN LEHET HALLÓKÉSZÜLÉKKEL A VILÁG?

NEHÉZ, MERT /DE…

„Szerintem hallássérültnek lenni igazán nehéz lehet néha. Ha csak elképzelem, hogy mondjuk többé nem tudnám, felidézni sem tudnám mi a zene, végtelenül szomorú lennék… Mert nekem személyesen sokat jelent. Viszont zenétől függetlenül is lehet teljes és boldog életet élni, sőt sok halló ember nem is értékeli a zenét valami nagyra. Én úgy gondolom, hogy a látássérültek után a halláskárosodással élők vannak az egyik legnehezebb helyzetben, mert alapvető érzékelés képessége hiányzik az életükből. Viszont tudom, hogy ezt a hiányt rengeteg és csodálatos módon ki tudják pótolni és ezt nagyon becsülöm mindegyikükben!” (Roberta, 20)

„Nagyon sajnálom, de lehet vele élni. Sokkal nehezebb problémákkal is élnek emberek és csak csodálom az Ő élni akarásukat. A hallásproblémák sokszor felismerhetetlenek és addig nem is vesszük észre, míg nem szólnak róla. Csakis a megértés és az empátia segít.” (Jenő, 68)

„Úgy gondolom, nehéz lehet hallássérültként élni főleg, ha a sérülés nem veleszületett, hanem később alakult ki valamilyen külső tényező (például betegség) hatására.

Nagyon zavar, ha nem hallom mit mondanak vagy az is ha nem értem, például egy másik országban egy idegen nyelvet. Talán kicsit hasonló érzés lehet ez utóbbihoz az ő helyzetük, persze ettől összetettebb.

Sokszor a tanulás és a munka, kapcsolattartás is nehezebb lehet vagy hátráltatottabb számukra, adódhatnak kirekesztések is, ami fájdalmas, megalázó, nehezen feldolgozható. Egészen biztos vagyok benne, hogy agyunk plaszticitása miatt náluk más agyi területek jóval fejlettebbek lehetnek, mint a jól hallókéi. Szociálisan érzékenyebbek.” (Mária, 40)

„Azt gondolom, hogy ma Magyarországon nem könnyű dolog hallássérültnek lenni, mert bár nagyon sokat fejlődött a magyar társadalom megértés és befogadás terén, még mindig bőven van hová fejlődni.

Sokan még a hallókészülék látványától is zavarba jönnek, nem beszélve arról, hogy mennyire idegenkednek például a jelbeszédtől, és sajnos olyannal is találkoztam már, amikor értelmileg akadályozottnak gondoltak valakit azért, mert másképp artikulált a halláskárosodása miatt. Éppen ezért fontos, hogy felhívjuk a figyelmet erre az állapotokra. Nagyon sokan nincsenek tisztában alapvető fogalmakkal, nem tudják elképzelni azokat a nehézségeket, amikkel a hallássérülteknek meg kell küzdeniük, nem tudják, hogy hogyan tudnak segíteni nekik (pl. úgy beszélünk a hallássérültekkel, hogy rájuk nézünk, segítve ezzel a szájról olvasást) egyszerű, hétköznapi helyzetekben.

Bízom abban, hogy a hasonló rendezvények segítenek megértésben és a befogadóbb társadalom kialakulásában! (József, 28)

„Őszintén szólva, még nem sokat gondolkodtam erről, de abban biztos vagyok, hogy nagy adag kitartásra, lelki erőre és persze humorérzékre van szüksége az embernek nap, mint nap. Mindaz, aki el tudja fogadni, hogy hallássérült, együtt tud élni a nehézségeivel, sőt, becsüli azt, amire tanítja, ez nagy tiszteletet ébreszt bennem. Ők tudják milyen igazán figyelni a másikra!” (Tekla, 21)

„Szerintem sok kívülálló a nagyothallással kapcsolatban a hiány és a nehézség fogalmaira asszociál elsősorban. De én a környezetemben lévő személyes példából adódóan is úgy látom, hogy az

aki hallássérültként él, bár lehet, hogy bizonyos területeken nehézségekkel kell szembe néznie, de ugyanakkor más képességei sokkal kifinomultabbak és fejlettebbek, mint a halló társaiké. Tehát ez valamilyen plusz dolgot is hozzá ad az ember személyiségéhez, amivel kiemelkedhet a környezetéből az által, ha az erősségeire koncentrál, azokat fejleszti.”

(Noémi, 23)

HASONLATOK

„Köztünk vannak, de mégsem, mintha csak árnyak lennének, amelyeket könnyen mellőzhetünk a köztünk lévő fal miatt. De az árnyaknak nem akadály átjutni a falon. 🙂 ” (Klaudia, 24)

„Nagyothallónak, hallássérültnek lenni olyan lehet, mintha a víz alól hallgatnánk, ahogy mások a felszínen beszélgetnek. Nem értjük tisztán vagy egyáltalán, így aztán leutánozni, helyesen kiejteni is nehéz, amit mondanak. (Enikő, 28 )

„Szerintem hallókészülékkel élni olyan, mintha nehezített pályán csinálnád a mindennapokat és csak ennyi hint-et (segítséget) kaptál volna. Lehet, hogy elég, lehet, hogy nem. Ha játék lenne, azt mondanám, olyan mint a Honfoglaló. Egyedül is megy, de párban több mindenre vagy képes.” (Abigél, 23)

A GYEREKEK NEM CSAK CSÚFOLKODÓAK, HANEM VANNAK KÖZÖTTÜK AKIK, NAGYON KEDVESEK ÉS SEGÍTŐKÉSZEK. (Ha minden gyerek ilyen lenne/ lett volna, akkor szerintem sokkal jobb önbizalommal élnének ma a nagyothallók…)

„Hát biztos nem lehet könnyű azoknak a gyerekeknek, akik nem jól hallanak, vagy nem is hallanak. De szerintem, ha rendesek hozzájuk a többiek, akkor egyszerűbb talán. Fel kellene fogni nekünk is, hogy van olyan helyzet számukra, amikor sokkal több türelem, segítség kellene nekik és a szülőknek.” (Levi, 14)

„A hallássérült embereknek sokkal több dologra kell odafigyelniük, például fürdéskor ki kell venni a hallókészüléket és utána visszatenni, az alvásnál ugyanez a helyzet. De ha reggel az ébresztőre kell felkelni és alvás közben nincs hallókészülék, akkor nehéz meghallani.”(Hanna,10)

Ezeknek az elképzeléseknek szerintem sok köze van a valósághoz, de nézzük meg, hogyan válaszoltak a hallássérült sorstársaink. 🙂

„Nem érzem magam különbnek vagy másnak, mert nagyothalló vagyok. Néha előfordul egy-két kommunikációs probléma/akadály, de ezekből inkább vicces sztori kerekednek, minthogy hátranyom származna belőle. Optimista világnézetemből kifolyólag igyekszem mindenben és mindenkiben meglátni a jót és arra figyelni, hogy éppen milyen problémája van.” (Márió, 24)

„Állandóan készen állni arra, hogy nem fogsz hallani valamit. Körülírni úgy tudnám, hogy van a tény, hogy valami random szót, hangot, megszólítást, mindenféle szabályszerűségtől mentes időszakokban nem fogok hallani.

Én ezt úgy élem meg, hogy ha a madár nem nekem csiripel, hanem háttal áll, nem fogom hallani Ha meg nekem csiripel, rám néz, akkor nem mindent fogok hallani.

Mindegy az, hogy ez a madár egy egyszerű kis veréb, vagy egy magasabb egzisztenciájú paradicsommadár. Ha a hátamnak káromkodik a kondorkeselyű, nem biztos, hogy meghallom. Ha meg az arcomba, nem biztos, hogy megértem. Készenlétben állni pedig az, amit én az életemnek nézek, mint hallássérült.”(Levi, 22)

„ Örülök, hogy van hallókészülékem és mikor kicsi voltam akkor mindig eltakartam a fülemet és most nem megyek sehová nélküle. Most már nem takarom a fülemet. A matek nehezen megy, mert nagyon figyelni kell, de olvasni nagyon szeretek.„ ( Petra, 10)

„Nagyfokú halláskárosodásom van, csodák meg nincsenek. Nekem annak kell örülni ha valami hallható lesz, a beszédértés álom marad. Segít valamit a beszédértésben, nem olvasok olyan profin szájról, hang és kép kell hozzá. 2 véglet van az embereknél, az egyik, hogy azt hiszik fülesekkel minden tök jó, mindent értek. A másik, hogy semmit. Elég uncsi minden alkalommal elmagyarázni:

Nem a hangerő a fontos, hanem az artikuláció.

Frászom van a tömegtől. Ha rajtam kívül kettőnél többen vannak egy társaságban, végem. Főleg ha van háttérzaj is. Sose sül el túl jól. Előbb utóbb lemaradok, többiek egymáshoz is beszélnek, nem rosszindulatból csak hát, ha egymásnak beszélnek, nem fogják kitekerve tartani a fejüket miattam, és lassabban beszélni. Nincs pofám folyton visszakérdezni, megállítani a párbeszédet. Ilyenkor hiéna mód lesem, hogy valaki leszakad a csoportból, hogy négyszemközt legyek valakivel. A bulik így kínzás nekem. Vagy halálra unom magam, vagy bunkó módon a telefonba süllyedek. Nincs igazán jó megoldás. Pedig nem szeretem a magányt. És mégis. Hisz már egy minimális beszédes helyzet totál lemerít. Egy olyan napon, mikor bemegyek városba, nem kell buli, nagy társaságnak lenni, akár csak anyuhoz, boltba jobban elfáradok,mint egész napos fizikai munkával a szőlőben, nagy melegben.

Illesztékekkel se vagyok teljesen kibékülve. Kényelmes, nincs gond, de mégis. Kis meleg, izzadás, csikál, érzem, ahogy csordogál pár izzadságcsepp. Ezt se lehet teljesen megszokni. Nincs normális beszédértésem, ha szólnak hozzám, oda kell fordulnom. Mikor csinálok valamit, legyen az pl. főzés, nagyon ki tudnak zökkenteni a koncentrációból ezzel. Filmet, tv.t nem tudok nézni. Csak felirattal. De azért vannak jó dolgok is. Az alvás. Tőlem b@szhatnaka macskák akár mellettem, az uram ébresztője se fog sose kelteni, ha én alszok, akkor alszok. Ha nyugit, csendet akarok, egyszerűen csak kikapcsolok. Igazából sorolhatnám a dolgokat napestig. A lényeg ez a beszéd dolog. Nem vagyok remete típus, de sok ember egyszerre nekem sok. És elfáradok. Nagyon. És ezen sajnos a hallókészülék se segít igazán.” (Viola, 40)

„A hétköznapjaimban jól boldogulok a hallókészülékemmel, igaz vannak gondok, mint minden hallássérültnél. Például a zajos utcán nem tudok telefonálni másokkal, így megkérem, hogy a Messengeren kommunikáljunk egymással. Vagy megpróbálok keresni egy csendesebb helyet, ahol lehet. Anyukámmal így szoktunk írásban beszélni. De ha olyan környezetben vagyok ahol nincs zaj, vagy kevésbé, például otthon, vagy egy utcában, akkor tudok telefonon beszélni.

Meg nekünk hallássérülteknek oda kell figyelnünk a közlekedés során, az autókra, pályaudvaron, itt nehéz szerintem arra figyelni, amikor bemondják, hogy mikor melyik vonat indul. Ez engem zavar, hogy nem hallom jól, ilyenkor megkérdezek valakit hogy „ez a vonat arra megy amerre szeretnék menni?” (Virág, 30)

FÉL FÜLLEL

„… 3 évesen vesztettem el a bal fülemre a hallásom, 6 évesen jártam 80 dB körül, mostanában nem jártam hallásvizsgálaton, de közel vagyok szerintem a teljes siketséghez azon a fülön. A másikkal szinte teljesen tökéletesen hallok. Így sokszor észre se veszem, hogy valami probléma lenne a hallásommal, a legtöbbször akkor zavaró, amikor a barátaimmal elmegyünk valahova, ahol nagy zaj van, hamar el szoktam fáradni, mert nagyon nagy koncentrációt igényel, hogy tudjam követni a beszélgetéseket és még így is sokszor lemaradok. Amit mások észrevesznek, az talán az, hogy mindig a bal oldalukra helyezkedem (volt hogy az egyik exbarátom nem volt hajlandó így menni, mert hogy az illemszabályok szerint a jobb oldalon kell mennie a barátnőnek. Persze semmit nem hallottam abból, amit mondott). Amikor gyerek voltam, csak a tanáraim és a legjobb barátaim tudtak róla, hogy nem hallok tökéletesen, mert előfordult, hogy ha valaki megtudta, belekiabált a fülembe, hogy „ezt hallod?”. De mióta felnőtt(ebb) vagyok, azóta sokszor ezzel kezdem, egyáltalán nem „szégyellem”, fontosnak tartom, hogy tudják az emberek.

Főleg munkahelyen, ahol fontos, hogy ha valaki hangzavarban szól hozzám vagy akkor, amikor más is beszél, ne higgye hogy bunkóságból nem válaszolok, illetve hogy segítsenek azzal, hogy szépen artikulálnak, hangosabban beszélnek ha úgy alakul. De most már a legtöbb dolog azért gördülékenyen megy, 23 év alatt hozzászoktam.

16 évig zenéltem, az elején „csakazértis” alapon kezdtem el, hogy megmutassam, így is lehet. Nem könnyű, mert főleg zenekarban rettenetesen nagy koncentrációt igényel, hogy tudd mikor kell belépned, de imádtam minden percét. 🙂 (Fanni, 26) Fanni a WMN oldalára írt hosszabban a témáról, érdemes elolvasni.

„Azt hiszem, én vagyok a „nem tipikus nagyothalló”, hiszen a nagyothallók és siketek társadalmához képest hallónak számítok, mert az egyik fülemmel hallókészülék nélkül is elfogadhatóan hallok. A valóban jól hallók közt viszont egyértelműen hallássérült vagyok, mivel az egyik fülem siket, és már ez, önmagában is jelentősen megnehezíti az mindennapokat, különösen úgy, hogy a másikon is van egy enyhe halláscsökkenés. Hála Istennek, létezik már technológia, ami vezeték nélküli hangátvitellel megoldja a siket fülem problémáját, és a halló, de kicsit gyengébb fülemet is megsegíti.

Sok évig éltem hallássérültként hallókészülék nélkül, és megtanultam az ezzel járó kihívásokhoz különféle technikákkal és magatartásformákkal alkalmazkodni, de a készülék hordása a hallásélmény és kommunikáció szempontjából rengeteg előnnyel és könnyebbséggel jár, amikről most már nem szívesen mondanék le.

Így nehézséget elsősorban az térhallás hiánya, illetve a háttérzajban való beszédértés okoz, ezeken sajnos a hallókészülék sem segít.” (Gyula ,44)

COCHLEÁRIS IMPLANTÁTUM

Amikor a hallás egyre jobban romlik és már a hallókészülék sem segít, vannak akik bátran bevállalják a műtétet, jobb hallás reményében. Következzen Dzsenifer és Patrícia beszámolója:

„ A nevem Patrícia, 19 éves hallássérült vagyok. Olyat szeretnék megosztani veletek, amit nem minden ember gondolna, hogy ilyen is létezik a világon. Szeretnétek, hogy elmeséljem  nektek, hogyan lettem hallássérült? Születésem után súlyos betegséget kaptam el: RSV vírust. Ettől sokáig kórházba voltam. Elmúltam 1 éves, amikor hazamentem. Kis idő után kiderült, hogy a hallásommal baj van. Ez valószínűleg a betegség utóhatása. Orrmandula műtét után, sem lett jobb. Volt illesztékes készülékem is, de attól állandóan begyulladt a fülem. Az implantáció segített rajtam. Emlékül már semmi nem hallanék. 5 éves koromban kaptam a CI-t. (Cochlearis implantátum). Műtét után integrált (= befogató) óvodába jártam halló gyerekek közé. Nehezen tanultam meg beszélni, olvasni, írni. Anyukám és tanáraim sokat segítettek a fejlődésben. Nagyon hálás vagyok a sorsnak! Egy évig jártam a nagyothalló oviba, majd a műtét után integrált oviba jártam. Onnantól kezdve végig integrált iskolába jártam. Sok dolgot kipróbáltam, sportot, táncokat. A hallássérültnek mondom, hogy nem kell félni, bátran próbáljatok ki mindent jó lehetőséget. Engem nem zavar a hallókészülék, csak nagyon kell vigyázni rá.

A hallókészülékkel nem olyan, mint a „rendes” hallás. A zajokat nehéz kiszűrni sokszor fárasztó. Hangos környezetben nehéz koncentrálni, tanulni. ezeket nekünk hallássérültnek tanulni kell, nem automatikus, mint a hallóknak. Hallókészülék nélkül viszont sokkal sivárabb lenne az életem.

Nagyon szeretem a zenét, táncolok és videókat készítek. A videókban a hallássérülésem történetét és az élményeimet mesélem el. Örülök, hogy hallok és hogy teljes életet élhetek. Így kerek számomra a világ. :)” (Patrícia, 19)

„A cochleáris implant rengeteg mindenre megtanított amióta sülve-főve együtt vagyok vele. Megtanított hálásnak lenni, megtanított örülni az apró hangoknak, megtanított türelmesnek lenni, megtanított nem csak hallani, de érteni is, megtanított, hogy bizony vannak helyzetek, amikre jó odafigyelni… .Ugyanakkor megtanított dühösnek lenni,(ezalatt az elemcserét értem, amit gyakran kell cserélni), vagy megtaníttatta velem, hogy ez egy küzdelem, hogy néha fájnak a hangok, és ezt bármi áron, de el kell viselni. Megtanított olykor sírni akár a fájdalomtól, akár az örömtől, megtanított értékelni, MEGTANÍTOTT amiért én sohasem tudok eléggé köszönetet mondani neki. Amíg hallókészülékem volt, az akkori 80dB- nem tudtam értékelni, tisztában voltam vele, hogy az úgy jó ahogy és punktum. Ugyanakkor kerestem a tökéletest, a ha kicsit is jobbat, mert tudtam, hogy van ilyen, és lehetséges valamilyen úton a változás.

És azt mondom, hogy amióta megvan a Cochleárisom, kiegyensúlyozottabb vagyok, az önbizalmam nőtt nem is kis mértékben, és már érzem és tudom azt, hogy én is értékes vagyok a világ számára, és tudom, és arra biztatom azokat az embereket, akik nem mernek belevágni, hogy veszíteni valójuk nincsen! Szavakkal kifejezhetetlen, és megfogalmazhatatlan érzés érteni úgy, hogy közben nem nézek a másik ember szájára.

Elmondhatatlan megdöbbentő, és hatalmas technikai fejlődés ez az implantátum! Bárki is találta ki : neki köszönhetem, hogy most hallom a madarak csicsergését, a könyvem lapozását, a csoszogásom, a suttogást, vagy akárcsak a saját hangom, míg ezt hallókészülékkel egyáltalán nem hallottam.” (Dzsenifer,21)

Eszter megható szavaival búcsúzom, ami remélem nektek is erőt és kitartást ad az utunk folytatásához. 😉

„Nehéz kérdés, hiszen nem vagyok hallássérült. Néha-néha, mikor különböző problémák miatt egyik vagy mindkét fülére nehezebben hall az ember, könnyebben belegondol és átértékel. Az egyetemen szinte suttogva beszélő tanár előtt fülelve, a sokadik (meg nem ismételt) viccről lemaradva, az ismétlések számával egyre komorodó és végül „hagyjuk”-ot legyintő válaszadóval szemben állva felértékelődik a kitartásotok. Őszintén, nem tudom milyen lehet, de felemelő, ahogy sokan minden nehézség ellenére a legjobbat hozzátok ki a helyzetekből, sokszor nem éltek az amúgy jogos „kifogásokkal” és motiváltok másokat!”

Ti minek tartjátok magatokat? Siketeknek, nagyothallóknak vagy hallássérülteknek?  Írjátok meg Számotokra milyen #nagyothallókéntavilág! Vigyázzatok magatokra és Boldog Siketek Világnapját! 😉

A cikket szerkesztette: Kajtár Dóri

Március 15-én emlékeztünk meg az 1848-as szabadságharcról. A történelem során egyfolytában küzdenünk kellett a szabadságunkért, önállóságunkért. Hogy jön ez ide? Szerintem hallássérültként még többet kell tennünk, hogy az önállóságunk megmaradjon és ne legyünk a sztereotípiák, társadalmi elvárások, esetleg családtagok, barátok által helyesnek vélt döntések, életutak rabjai. Ne azt az életet éljük, amit mások kitalálnak, intéznek nekünk.

Az a tény, hogy fogyatékkal, azaz a hallás hiányával élünk, érzékennyé teszi a körülöttünk élőket. Úgy értem, hogy sajnálják, hogy mi nem hallunk jól és ezért próbálnak valahogy kárpótolni minket és ott segíteni, ahol tudnak. Főleg családtagok, barátok kiállnak mellettünk, ha valami igazságtalanság ér bennünket az iskolában, hivatali ügyintézéskor, orvosnál…

Például, ha lenéző hangnemben beszélnek hozzánk vagy üvöltöznek velünk egy ügyintézés során -mert nem hallunk-, akkor legközelebb ettől meg akarnak óvni bennünket egy újabb megaláztatástól, ezért előfordul, hogy „majd ők kezükbe veszik az ügyünket” és intézik helyettünk.

Ezzel nem lenne gond, ha gyerekkorban történik vagy, ha mi magunk kérjük meg erre őket. Én kifejezetten szerettem gyerekkoromban, ha az orvoshoz elkísért valaki és kisegített, nehogy félrehalljak valamit. (Régebben írtam már az orvoshoz járással kapcsolatos „élményeimről”, ha lemaradtatok róla, itt elolvashatjátok 🙂 )

Tényleg nem a segítéssel van baj. Nem vagyok híve annak, hogy büszkeségből ne fogadjunk el, vagy ne kérjünk segítséget, amikor szükségünk van rá. Hálásak vagyunk, hogy  segítőkészek az emberek. De véleményem szerint különbség van segítségnyújtás és segítségnyújtás között. Ez alatt azt értem, hogy bizonyos emberek túl lépnek egy határt és már nem segítenek, hanem helyettünk akarnak dönteni, cselekedni. Ha hagyjuk magunkat, akkor ez átmehet amolyan leuralásba is.

Láttátok a Hallgass a szívedre című filmet? Jól bemutatja, hogy az anyuka milyen nagy befolyást gyakorolt a siket lánya élete felett. Amikor a lánya már kezdett olyan dolgokat csinálni, ami az ő elképzelésébe már nem illett bele, akkor úgy alakította a dolgokat, hogy mégis csak az legyen amit ő akart.

[fusion_builder_container hundred_percent=”yes” overflow=”visible”][fusion_builder_row][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

Az ember szereti a családtagjait, barátait, és mivel sokat köszönhet nekik, nem szívesen konfrontál velük. A lány kezdetben hagyta elveszíteni a boldogságát, a szabadságát, majd mikor rájött erre, hogy nem ez az az élet, amit élni szeretne, elkezdett a szívére hallgatni és úgy élni, ahogy jónak látta. Ez sajnos csak úgy tudott megvalósulni, hogy a kapcsolata megromlott az édesanyjával, mert ő ezt nem nézte jó szemmel.

Szerencsés vagyok, mert az én szüleim szerették volna, ha megtanulok önállóan boldogulni. És hagyták, hogy én döntsem el milyen szakmát akarok választani és az ilyen jellegű dolgokban meghagyták a szabadságomat. Ha bárki a kelleténél jobban bele akart szólni az életembe , akkor igyekeztem illedelmesen megmondani neki, hogy ne tegye. Persze az iránymutatást, tanácsokat megvizsgálja az ember és eldönti, hogy úgy szeretné csinálni, de megvan a szabadsága arra is, hogy nem.

Kell, hogy erős legyen az önbizalmunk és  ne akarjuk, hogy mások döntsenek helyettünk csak, hogy a felelősséget rájuk tudjuk hárítani vagy a döntésünknek és a tetteinknek következményét rájuk tudjuk fogni. Másrészről pedig a körülöttünk élő embereknek pedig kell egy érettség, hogy hagyjanak minket az önállóság útján meg akkor is ha kezdetben nehezebben megy, mert az átlagosnál kiszolgáltatottabbak (talán naivabbak is) vagyunk a nem hallásunk és az ebből fakadó kezdeti bizonytalanságunk miatt.  

Nehogy félre értsetek, nem a szülőket, családtagokat, ismerősöket akarom gonosznak bemutatni. Azért nehéz téma ez, mert ők jó szándékúak, szeretnék, hogy boldoguljunk. Csak figyelni kell arra, hogy ne essenek túlzásba az erőszakos segítéssel. Mert attól, hogy  elintézik helyettünk, azzal nincs megoldva a probléma. Ahogy nem normális dolog az, hogy bárki életébe beleszóljunk, irányítsuk, ugyanígy van a hallássérült személyekkel is. Végül a film is happy end-del végződik ezen a szálon, mert az anyuka is rájön, hogy nem jól csinálta a dolgokat. A lánynak megmaradt a szabadsága és helyreállt a kapcsolata is az édesanyjával is.

[/fusion_builder_column][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

 [/fusion_builder_column][/fusion_builder_row][/fusion_builder_container]

A film nagyon jó eszköz arra, hogy a szórakoztatás mellett elgondolkodtasson, felhívja valamilyen problémára a figyelmet vagy emléket állítson történelmi és hétköznapi hősök számára.

Valamilyen okból a hallássérülésről kevés filmet készítettek. De a hallássérülteken belül is csak a siketek életéről. Nem azzal van baj, hogy a siketekről készítenek hanem, hogy a nagyothallókéról egyáltalán nem is készítenek.  Pedig ma már tényleg mindenről, mindenkiről van film. (Például ott van Ted, a plüss mackó aki kikéri, magának, hogy ő bizony élő személy és házasodni akar egy lánnyal, meg még örökbe is szeretne fogadni.)

Sajnálatos, hogy nincs arra igény, hogy a nagyothallókról, a nehézségeinkről, vívódásainkról, társadalomba való beilleszkedés problémájáról, a hétköznapjainkról film készüljön. Vannak, akik félnek tőlünk, félnek velünk lenni, élni.

Egy jól elkészített filmmel sok előítéletet le lehetne rombolni velünk kapcsolatban. És az embereknek lenne fogalma arról, hogy egyáltalán milyen nagyothallóként a világ.

Sőt, szerintem híres színészeknek is felelőssége ilyen témájú filmekhez a nevüket adni, ezzel is kifejezve, hogy ez a fontos ügy és mindenkihez eljusson!

Szerintetek mit kellene mindenképp beletenni egy nagyothallókról/hallássérültekről szóló filmbe? Melyik színészt szerepeltetnétek benne?

Addig is, míg várunk, itt vannak a siketekről szóló filmek, amik közül most egyet mutatok be nektek, az én személyes kedvencemet, a Kalapács című filmet. (Angolul: Hamill (The Hammer)) Nagyothallóként ezzel tudtam legjobban azonosulni, bár a többi filmből is sok tanulságot le lehet vonni.

[fusion_builder_container hundred_percent=”yes” overflow=”visible”][fusion_builder_row][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

A 2010-es amerikai életrajzi dráma főszereplője Russell Harvard, aki maga is siket úgy, mint az általa formált Matt Hamill.

A ma 41 éves Matthew Stanley Hamill siketként született egy halló családba. Nem volt jó gyerek, és mivel a nevelőapja birkózó edző volt, ezért vitte az edzésekre, hogy kimaradjon a bajokból. A birkózás tanította meg az életre. Többek között arra, hogy mindegy, hogy győz vagy veszít az a lényeg, hogy élvezze.

Nem volt könnyű birkózni, hiszen nehéz egyszerre szájról olvasni az utasításokat és birkózni. Persze a kemény munkának, és a tehetségének köszönhetően meg lett az eredménye. Háromszoros nemzeti bajnok lett.

Nagyapja, Stanley McCoy azt akarta, hogy menjen a főárammal, hogy lógjon a halló emberekkel. Matt azt mondja, hogy nagyon nehéz volt neki, mert nem volt tolmácsa, órák után jegyzeteket készített (az osztálytársaiéról) és csak középiskolában tanult meg jelelni, de gyors tanuló, így ezt is leküzdötte.
Matt most már hetente 2000 emailt kap és bátorítja a hallássérült gyerekek szüleit, hogy adjanak időt a gyerekeiknek, és higgyenek bennük, a gyerekeknek pedig legyenek álmaik és küzdjenek értük!

Nagyon tetszett nekem a filmben, hogy bemutatja a hallók (sokszor irreális) elvárását irányunkban, és a sulis időszakot, ami szinte minden hallássérültnek nagy kihívás. Emellett a hallóknak külön élményben lesz részük az egyedi a hanghatások miatt, hiszen a hang sokszor Matt „fülszögéből” van bemutatva. 😀

Vajon, hogyan vált profi birkózóvá? Tudott boldogulni hallók között az egyetemen? Simán ment neki minden, vagy voltak lelki vívódásai? Nézzétek meg a filmet és megtudjátok!

Az angol feliratos előzetesét itt tudjátok megnézni. 😉

A cikket írta: Kajtár Dóri

 [/fusion_builder_column][/fusion_builder_row][/fusion_builder_container]

Elkezdődött a visszaszámlálás! Már csak 10 napot kell kipipálni a naptárban és itt a Szenteste. 🙂 Karácsonykor összejön a nagy család, majd mire mindenkit meglátogatunk, észre sem fogjuk venni, hogy máris a barátainkkal szilveszterezünk. Na de, hogy gördülékenyebben menjen a kommunikáció és élvezzük a ritkábban látott barátokkal, családtagokkal való együttlétet, pár apróbb dologra érdemes odafigyelnünk!

#1 Előre beszélni a rokonokkal, barátokkal

Érdemes emlékeztetni a hallássérülésünkre a rokonokat, hiszen még akikkel napi szinten együtt vagyunk, ők is van, hogy elfelejtik. Annyira jól boldogulunk, hogy sokszor már nekik fel sem tűnik, hogy nem hallunk jól,  de eközben mi kemény csatákat vívunk. 😉

Ha előre szólunk, akkor ők is úgy terveznek a tálalásnál, a játékoknál, a beszélgetéseknél, és ha a társaságban van olyan személy, aki még nem tudja, hogy hallássérültek vagyunk, neki is tudnak szólni. Így csökken az esélye az ünneprontó jelenetek megtörténésének.  

#2 Találd meg mindig a legjobb helyet

Lehetünk magányosak a társaságban? Naná, hogy igen! Bólogatás,  cuki mosolygás, együtt nevetés, mikor valami poénos dolog hangoztatott el… Mindannyian kifejlesztettünk már jópár módszert, hogy úgy tűnjön, nagyon jól elvagyunk a társaságokban. Ugye nektek is felvillant egy-két sztori, mikor nem nagyon tudtátok miről van szó,  mégis úgy csináltatok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. 😀 😀

Ahhoz, hogy ne csak felszínesen legyünk ott, hanem résztvevői is legyünk a társaságnak fontos, hogy a számunkra legmegfelelőbb helyen legyünk.

A vacsoránál ne a legkiesettebb hely jusson nekünk, hanem ahonnan a többieket jól látjuk. A beszélgetéseknél is szintén. Nyilván nem mondom, hogy miénk legyen az asztalfő, meg mi legyünk a középpontban. De azért amennyire lehet, hadd lássuk a szájakat. 😉

[fusion_builder_container hundred_percent=”yes” overflow=”visible”][fusion_builder_row][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

#3 Ha kell, pihenj!

Ha kezd sok lenni a folyamatos figyelés, koncentrálás, szájról olvasás, ne várd meg míg sokkot kapsz, vagy belefájdul a fejed. Nyugodtan vonulj félre. Egy csöndes sarok, egy kis friss levegő jót fog tenni. Meglátod sokkal jobban fogod érezni magad, ha kipihenten térsz vissza a társasághoz.

[/fusion_builder_column][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

#4 Háttérzajok minimalizálása

Mindig szólnia kell valaminek a háttérben? Televíziónak, rádiónak vagy a karácsonyi zenéknek? Meg lehet kérni, hogy ami nem szükséges kapcsolják ki, vagy halkítsák le (Most úgyis egymással töltjük az időt, nem a kütyükkel). Elég a sok hangot beazonosítani, értelmezni, főleg, ha neked is olyan családod van, ahol mindenki egyszerre akar beszélni 😀

#5 Mutasd ha baj van

Nemrég kaptam ezt az ötletet, idén tuti kipróbálom. 🙂 Mindig visszakérdeznénk, de akkor a történetmesélést megszakítanánk? Használjunk virtuális jeleket, ha elakadtunk. Például, ha egy tölcsért formálunk a kezünkből, és a fülünkhöz tesszük, akkor ezzel jelezzük, hogy mondja már el mégegyszer.  

#6 Viccelődj  

“Ha nevetni tudsz rajta, együtt is tudsz élni vele.”-mondta Erma Bombeck, amerikai humorista. Szerintem ez így van a hallássérülésünkkel is. Nem akarom elbagatellizálni, mert a hallássérülés komoly dolog, de ha viccesen beszélünk róla, az emberek is könnyebben foglalkoznak vele.

Amit régen cikinek tartottunk, azon most már jókat nevetünk? Ne egyedül szórakozzunk rajtuk, hanem meséljünk a rokonoknak, barátainknak vicces félrehallásainkból, történeteinkből és hidd el, a halló embereknek is lesz mit mesélnie! 😉 

A lényeg, hogy adjátok önmagatokat, élvezzétek Ti is a társaságot, az Ünnepeket!! 😉

Írta: Kajtár Dóri[/fusion_builder_column][/fusion_builder_row][/fusion_builder_container]