Karrier

99 éve alakult meg a Siketek Sportklubja, amelyre 2018 óta június 2-án, a Magyar Siketsport napján emlékezünk meg. Ez alkalomból beszélgettünk egy fiatal úszóval, Freund Balázzsal, aki integrált körülmények között nőtt fel, kisgyerekkora óta hallók között jár oktatási intézményekbe és sportegyesületekbe is. Jelenleg a Testnevelési Egyetem hallgatója, úszó edző szakon, nappali tagozaton. A 20 éves sportoló szerint az egyetem nagyon befogadó és rugalmas, a szaktársaival jó kapcsolatot ápol, ami megkönnyebbülést jelent számára.  A Kőér utcai Kőbánya SC egyesület egyetlen hallássérült úszója, de a nemzetközi versenyeken, mint Magyar Hallássérült Válogatott sportoló képviseli hazánkat. 

Mióta úszol? 

17 éve úszok, a mai napig is versenyszerűen. Egy héten tízszer van edzésem, reggel hajnalban és késő délután. 

Mennyire befolyásolja a hallásveszteséged a felkészülésedet, a versenyzésedet? 

Alapvetően a kommunikáció és a bizalom az edzőim és köztem nagyon felszínes, így legtöbb esetben csak magamra számíthatok. Ettől függetlenül keményen edzek, igyekszem fenntartani magamban a motivációt és szellemileg, fizikailag felkészülni a nemzetközi versenyekre.

A versenyeken rajtnál közepes szinten hallom a dudát, nagyon koncentrálok abban a pillanatban. Ez az egyetlen dolog, ami plusz erőfeszítéssel jár számomra.

Az edzők hogyan tudják támogatni a nagyothalló sportolókat? 

Az idők változnak és az emberek is generációról generációra. A világ egyre jobban megértő és nyitott az elfogadásban a hátrányos helyzetű emberek felé is. Jelenleg, akik már 20-30 éve edzenek sportolókat, és hozzájuk kerül egy hallássérült gyermek, számukra újdonság és idegen az egész helyzet. Nem tudják hogyan kell kommunikálni ezekkel a gyerekekkel. Viszont a fiatal edzők ebben a korban  nőttek fel, ezért ők már jártasabbak ezen a  téren. Én azt tanácsolnám nekik, hogy amikor beszélni akarnának velük, akkor artikulálva és lassan beszéljenek egyenesen velük szemben.

A siketek és a nagyothallók érzékenyek, de nagyon lelkesek és kitartóak. Az edző személyiségétől is függ hogy a hallássérült sportoló és a közte lévő kapcsolat milyen úton halad. Azt gondolom, hogy ha már kimondjuk az esélyegyenlőséget, akkor etikailag és emberileg is álljunk hozzá. 

Úszó edzőként tanulsz. Milyen karriert képzelsz magadnak? 

Nem szeretem előre megmondani a jövőt, ilyen szempontból babonás vagyok, mert balszerencsét is hozhat. Mindenesetre nemes ügyért fogok dolgozni és meglátjuk majd mit hoz a jövő.

Van példaképed? 

Nem egy van, hanem több is. Vannak tulajdonságok és tettek, amelyek meghatározzák az emberek személyiségét, akiktől tanulhatnánk, mert példaértékű, amit tesznek vagy tettek. Úszó edzőként a példaképem Széchy Tamás, a filozófiája és a karizmája miatt; a kosarak világában Michael Jordan és Kobe Byrant a kitartásuk és a kemény küzdelmük miatt; a futball világában Lionel Messi az alázatossága és a szerénysége miatt; a Hollywoodi színészek közül pedig Keanu Reeves az arany szíve miatt. 

A koronavírus mennyire változtatta meg a felkészüléseteket? Maradtak el világversenyek? Számomra kedvező volt a koronavírus kezdeti időszaka, mert akkor májusban érettségiztem, rendesen fel tudtam készülni a tesztekre. A sportra nézve nem volt semmi probléma, éppen akkor nem lett volna semmilyen világverseny, amire elmehettünk volna. Csak annyiban történt változás, hogy a 2021-es májusi Siketlimpiát áttolták egy évvel későbbre 2022 májusra, amire éppen  készülök fel. 

Melyik verseny volt a legnagyobb élmény számodra? Melyik eredményre vagy a legbüszkébb? 

A 2017-es törökországi, Samsunban megrendezett Siketlimpia hatalmas élmény volt számomra. 2016-ig nem is tudtam, hogy létezik ilyen nagy világverseny a siketek részére. Egy új lehetőség volt az életemben, amit ki is használtam és az ottani elért eredményekre is nagyon büszke vagyok. Önmagamhoz képest a 400 méter vegyesen teljesítettem nagyon jól, 14. lettem a felnőtt mezőnyben 16 évesen. Emellett megismerhettem a siket sportolókat. Egy nagyon együttműködő és barátságos légkörbe kerültem. 

Milyen terveid vannak a sporttal?

Az úszás az életem részévé vált. Semmi nem tart örökké. Addig fogok úszni, amíg lelkileg és fizikailag képes leszek edzésekre járni nap mint nap. Ha eljön az idő a ,,sportkarrier” lezárására, akkor utána úszó edzőként szeretnék majd tevékenykedni. Nem fogok elszakadni a sporttól. Önmagában az uszodai légkörbe beleszerettem, mert megnyugvást és békét hoz a lelkembe. 

Van mottód?

Igen van. Ami nem öl meg, az megerősít!

Mit üzennél azoknak a nagyothallóknak, akik vacillálnak  azon, hogy sportoljanak? 

Azt üzenem nektek, hogy egészségmegőrzés szempontjából mindenképp mozogjatok rendszeresen bármilyen mozgásformával: futás, biciklizés, kosárlabdázás.

Viszont ha komolyan belevágtok egy sportba, akár versenyszerűen is, akkor kössétek fel a gatyátokat, mert egy jó hosszú, tartalmas és kemény hullámvasút szerű úton fogtok haladni.

Ahhoz hogy eredményesek legyetek sok türelem, kitartás, szorgalom és küzdelem kell. Egyik pillanatról a másikra nem történnek csodák, de a befektetett munka és energia megtérül, megérik a gyümölcs!

Szinte mindenki találkozott már TED előadással. De vajon hallássérültek is mernek nyilvános beszédet tartani? Igen! Hoztam nektek 7 bátor előadót, akik a hallássérülésükről, kihívásokról és megoldásokról meséltek.

Már 37 éve szervezték az első TED konferenciát. Egyszeri eseménynek indult, de egyre nagyobb igény lett rá. Napjainkra igen népszerűvé váltak ezek a 18 percnél rövidebb, de annál inspirálóbb beszédek. A konferenciákat a kaliforniai Montereyben tartották, az előadások témái a nevükhöz(Technology, Entertainment, Design – technológia, szórakoztatás, dizájn) kapcsolódtak. Azóta létrehozták a TEDx-et, amelyek -néhány feltétel betartásával- bárki által megszervezhető, önálló TED-események. Így a legkülönbözőbb témákkal ismerkedhet meg a hallgatóság.

(A videók feliratosak, automatikus fordításnál a magyar nyelvet is ki lehet választani.)

#1 ANGELA IRWIN – Amit a hallásom elvesztése és visszaszerzése tanított az inklúzióról (What Losing My Hearing and Getting it Back Taught Me About Inclusion)

Angela Britton melletti tanyán nőtt fel Angliában. Amerikában szerezte meg a szociológia és pszichológia alapdiplomáját a Northern State University-n, a mestert pedig Denverben. Életvezetési tanácsadóként dolgozik, megalapította a Joyful Life Solutions. Jelenleg Dél-Franciaországban vezeti vállalkozását. Célja, hogy segítse azokat a nőket, akik elvesztették az önbizalmukat.

Hallását 7 évesen kezdte elveszíteni, ami 15 év alatt folyamatosan romlott. Egyszer látta anyukáját sírni, nagyon rosszul esett neki, mert nem akart csalódást okozni. 22 évesen műtötték meg, először a jobb, majd a bal fülére kapott cochleáris implantátumot.

Olyan érzés volt számára, mintha második esélyt kapott volna az életre.

Ha kíváncsi vagy milyen párhuzam lehet a hallásvesztés és a Kintsugi edények között, akkor mindenképp nézd meg.

#2 LINNAEA MALLETTE – Hallásvesztés CPR – A kapcsolat életben tartása (Hearing Loss CPR -Keeping the Connection Alive)

Linnaea jogosan kapta meg az „Oticon Focus on People” díjat, amelyet azok kapnak, akik szembeszállnak a nagyothalló sztereotípiákkal. Bár nyugdíjas, mégis nagyon aktív. Előadásokat tart, könyveket ír, fotózik,  blogot  vezet, és YouTube csatornája is van. Négy szenvedélye a hallássérülés, a nehézségek leküzdése, a nyilvános beszéd és a macskák.

Mit jelent a CPR? Milyen félreértésekbe keveredett a hallásvesztése miatt? Kiderül a 2017-ben tartott előadásából.

#3 RACHEL KOLB – Siketként a halló világban

Siketként született, 18 évig tanult beszélni. Most angol szakos és író szeretne lenni. Az új-mexikói lányt akcentusa miatt sokszor angol, ausztrál vagy skandináv származásúnak szokták hinni. Egyik fülében hallókészülékkel, másikban implantátummal, integráltan tanult. Szájról olvas és a jelnyelvet is használja. Nagyon szeret lovagolni, írni és olvasni. Egy csomó olyan dolog, amiről elsőre azt gondolják az emberek, hogy a hallássérülteknek nem megy…

Egyszer, amikor nem jelnyelvi tolmáccsal adott elő az osztályban, a tanára azt mondta, hogy soha többet nem kellene csoport előtt beszélnie, mert az nem fair a többiekkel szemben.

Szerencsére nem hallgatott rá, így kitartásának, bátorságának és a TedXStanfordnak köszönhetően hozzánk is eljuthatott az üzenete.

#4 HEATHER ARTINIAN – Nem a hallók vagy a siketek világa (Not the hearing or Deaf world)

Ismerős valahonnan a neve? Heather szerepelt az Oscar-díjra jelölt Hang és düh: kommunikációs háború című dokumentumfilmben. A film bemutatta a családjának a siket és halló tagjait, közben pedig azt a kérdést boncolgatta, hogy kapjon-e az 5 éves lány implantátumot. A film végére úgy dönt, hogy nem szeretne, de később, 10 évesen mégis bevállalja a műtétet. 2018-ban végzett a Harvardon, jogi diplomát szerezve, jelenleg ügyvédként dolgozik.

A 2013-as Ted-es előadásában többek között arről is mesél, hogyan él a siketek és a hallók világában, illetve, hogy létezik-e a két világot összekötő híd.

#5 STEPHEN O’KEEFE – Hogyan hallgassunk jobban – tippek egy siket sráctól

A hallássérült előadó, humorista két diplomát is szerzett, és Észak-Amerika első hallássérült ügyvédei közé tartozik.

Orvosai azt mondták, hogy soha nem fog tudni megtanulni, vannak beszédhibái, mégis nyert már stand-up comedy versenyen.

Szereti a kihívásokat és le akarta győzni a nyilvános beszédtől való félelmet.

Elég jól sikerült neki. Felesége nem ismer olyan embert, aki jobban hall, mint ő. Ebben a Ted X előadásban megtanítja a hallókat hallani. Életéről dokumentumfilm is készült. Ha jobban megismernéd, akkor ajánlom a blogját.

#6 REBEKA KNILL – Hogyan változott meg a siketek élete a technológiának köszönhetően? (How technology has changed what it’s like to be deaf?)

Rebeka író, üzleti tanácsadó és félig kiborg, a cochleáris implantátuma miatt. Hatéves korában kezdett írni az apja kézi írógépével. Hamar megszerette az elektronikát, mert hatékonyabban látta el a feladatokat. Első hallássegítő eszköze egy ébresztőóra volt, melynek működését Rebeka úgy írja le, hogy úgy rázza az ágyat, mintha egy forgalmas utca közepén ébredne fel, mielőtt egy Hummer elgázolja. A technológia iránti szeretete továbbra is tart. Jelenleg a siketségről és a technológiáról szóló könyvén dolgozik, amely egy valós bionikus világban játszódik.

 #7 CONNOR SULLIVAN – A hallás útja (A Journey of Hearing)

Hallássérüléssel született, fiatal felnőttkorára teljesen megsiketült, így implantátumot kapott. Audiológusnak tanul, az Oklahoma Egyetem doktorandusz hallgatóként. Kutatásokat végez és tudásával, saját tapasztalataival kiegészítve segít a sorstársainak. Érdemes megnézni a lelkes, optimista fiatal laza, de szakmai előadását.

Kajtár Dóri

A kiemelt kép forrása: www.unsplash.com

Ezzel az írással nem egy márka mellett szeretném letenni a voksomat, mert nagyon szubjektív, hogy kinek mi a jó. Viszont nekem annyira bevált, hogy szeretettem volna megosztani Veletek a tapasztalataimat. (#nemreklám #nemszponzorálttartalom A terméket megvásároltam és egy hónap használat után nagyon jó befektetésnek tűnik. 🙂 )

Beszámoltam már róla, hogy az egyetem számomra idén nagyon nehezen indult. A maszkok nagyon ellehetetlenítették a kommunikációt, az interaktív részvételt az órákon. Ennek orvoslására az egyetem felajánlotta a Roger Table Mic eszköz használatát, hogy halljak az órákon. Adódott azonban egy kis probléma, ugyanis a ReSound hallókészülékem önmagában nem kompatibilis a Phonak eszközeivel, de a ReSound Multi Mic-kel legyőzhető ez az akadály. Érkezik majd hozzám egy a Multi Mic mikrofon aljába csatlakoztatható Roger vevő, amivel tudom majd venni a Roger mikrofonok jelét. Erről majd beszámolok, ha oda eljutunk, de addig hadd meséljem el a tapasztalataimat a ReSound Multi mikrofonnal.

Bár többször ajánlották már, de eddig nem éreztem szükségesnek, most azonban eljött az idő, hogy beszerezzem. (Az ára 62 ezer forint, de elvileg sokáig bírja.) Közben sajnos a második hullám miatt az egyetemek átálltak teljesen az online oktatásra, de a mikrofon nem porosodik a polcon, hanem folyamatosan használatban van, mert elképesztő mi-mindenre jó.

Hogyan működik? 

A hallókészüléket össze lehet párosítani a mikrofonnal, és a ReSound Smart alkalmazáson keresztül a beállításokhoz mi magunk is hozzáférünk. 4 funkciója van, de én most csak kettőről tudok nyilatkozni, mert még csak ezeket használtam. A mikrofon feltöltött állapotban 10 órát is kibír, így nem kell attól félni, hogy az utolsó órán le fog merülni. Lehet szabályozni a hangerőt is, így saját igényünknek megfelelően halkíthatunk/hangosíthatunk rajta.

Beszélgetés maszkban

Az elmúlt egy hónapban mindenhova magammal vittem és teszteltem tényleg olyan jó-e, mint amilyen ódákat zengenek róla. A legnagyobb meglepetés az ügyintézéskor ért.

Én még ügyintézőt ennyire jól  nem értettem,

mint a Multi Mic mikrofon funkciójával. Ráadásul egy maszk és egy plexi fal is volt köztünk, ennek ellenére mindent nagyon jól hallottam. De nemcsak ügyintézéskor, hanem barátokkal, ismerősökkel való találkozásokkor is jól jött, mert a maszkoktól nem tudok szájról olvasni, és hiába szoktam már meg a hangjukat, maszkban nagyon idegen volt.

A mikrofon felcsíptethető, így közvetlenül a hallókészülékünkbe jön a hang.

Fantasztikus érzés maszkos embert tökéletesen érteni!

Filmnézés társaságban

A bluetoothos hallókészülékem miatt rászoktam arra, hogy egyedül nézzek filmeket. De most újra kipróbáltam társaságban, a mikrofon funkcióval és nem bántam meg. A laptop, tévé hangszórójához tettem a mikrofont és mintha a fülem mellett szólt volna a film.

Nagyon durván tiszták a hangok, mintha egy új hallókészülékem lenne.

Amit még nem sikerült jól beállítanom, hogy filmnézés közben a barátaimat is halljam. Az alkalmazásban van lehetőség állítani a környezet és a mikrofon hangerejét, de valahogy egyszerre a kettő nekem még nem tökéletes. (Ha erre van tippetek, akkor örömmel veszem!)

Online órákon való részvétel

A mikrofont azért vettem, hogy a tanulmányaimban segítsen. Bár a kontakt órák szünetelnek, de egy jack kábellel máris ott vagyok a hallókészülékemmel az online óráimon. Eddig telefonról vettem részt az órákon, amivel sokkal jobban hallottam, mint „szabad füllel”, de nehéz volt egyszerre nézni az előadást és a különböző feladatokat el is végezni. A telefonom sokszor lefagyott, ledobott a rendszer, arról nem is beszélve, ha még kamerával is be kellett jelentkezni.

A mikrofonnal sokkal magabiztosabban veszek részt az órákon, és laptoppal sokkal kényelmesebb is. Tudom követni a prezentációt. Ha videót nézünk, arról sem maradok le. Nem izgulok, hogy a telefonom mikor adja meg magát, nem szakadozik annyira.

Én lassan veszem rá magam, hogy ezeket a technikai újításokat kipróbáljam, pedig már 10 éve is ajánlottak hasonlókat. De amint beadom a derekamat, mindig sajnálom, hogy miért nem vágtam bele korábban.

ReSoundosok, ti is használjátok a MultiMic-et? Milyen tapasztalataitok vannak? És nektek, akiknek más márkájú hallókészüléketek van, használtok valamilyen kütyüt, ami megkönnyebbíti a hétköznapotokat?

Kajtár Dóri

Néhány hete belebotlottam Amanda Zubricki, regisztrált dentálhigiénikus blogjába, aminek a neve That deaf girl (Az a siket lány). Az egészségügyben helytállni óriási dolog, és szerintem nem vagyok elfogult, ha azt mondom nagyothallóként méginkább. Korábban megosztottam veletek Camilla, a diplomás ápoló történetét, most pedig egy másik hölgyet ismerhettek meg, aki már a járvány előtt is maszkok között dolgozott. 

Sokan őrültnek nézték mikor elmondta, hogy dentálhigiénikusnak fog tanulni. Rácáfolt a félelmekre, bár nem volt könnyű, de jól vette az akadályokat! Levizsgázott és gyakornok volt Texas állambeli Fort Worth-ben. Jelenleg a férjével és a 10 hónapos kislányával él és szabadidejében ír a blogjára. De hogyan jutott el idáig?

A New-Jersey-i lány halló családba született, mindkét fülére súlyos hallásvesztéssel. 2 éves kora óta használ hallókészüléket. Szájról olvas, de megtanulta az amerikai jelnyelvet is. A táncot nagyon szerette, mivel akkor felszabadulhatott, és önmaga lehetett. Táncot szeretett volna továbbtanulni, voltak kisebb-nagyobb sikerei, de miután belefáradt a sorozatos elutasításba, úgy érezte, hogy eljött az idő továbblépni.  2009-ben a családban elsőként diplomázott le, Pszichológia szakon. Évekig foglalkozott speciális igényű gyerekekkel. Aztán Virginiába költözött és masszázsterapeutának tanult. Majd ezután ismét egyetemista lett. Teljes állás mellett szerzett újabb diplomát és vált dentálhigiénikussá.

A hallássérülés miatt komfortosabb, ha kisebb csoportban dolgozik, így jött az ötlet, hogy fogorvosi rendelőben dolgozzon. A munka és a suli végzése volt élete legnagyobb kihívása, de mindig is szeretett volna embereknek segíteni és ez erőt adott neki, hogy az álmait megvalósítsa.  A COVID miatt újabb kihívásokkal néz szembe, de szerinte az empátia és a bizalom segít. Ez a kihívás őt nem lassította le sőt, motiválja. (Dejó neki! :D)

Nagyon szereti a kutyákat, ételeket, edzést, kalandokat és az írást. A blogján a hallássérüléssel kapcsolatos tapasztalatain kívül megosztja az utazási és gasztronómiai élményeit is. De a Teeth Talk Girl és Today’s RDH (regisztrált dentálhigiénus) oldalakon szakmájával kapcsolatos írásaival is találkozhatunk.

8 Tips for Communicating with Deaf and Hard-of-hearing Dental Patients

És aminek a legjobban örültem, hogy vannak vlogjai is, ami a 12 éve létrehozott YouTube csatornáján is fent van. Korábban tett fel videókat az amerikai jelnyelvről, az edzéseiről, de egy éve felirattal ellátott videókat is tett fel, ezáltal még személyesebb a mondanivalója. 🙂 Annyira vártam már, hogy nagyothallók által készült vlogokat nézhessek. Ti ismertek még hallássérült vloggereket?

Amanda amúgy a teljes történetét megosztotta a Lovewhatmatter oldalon. Ha van kedvetek itt elolvashatjátok azt is.

Kajtár Dóri

Mindig irigyeltem a jól táncoló embereket. Én sajnos nem tudok táncolni, de nagyon szeretem csodálni, ahogyan a profik csinálják. Átjön a lelkesedésük, az életérzésük. Elsőre meglepő lehet, hogy a hallássérültek is tudnak táncolni, mivel a hallás nélkülözhetetlen(nek tűnik). De ezt a sztereotípiát töri meg több hallássérült barátom, akik nagyon jól táncolnak. Illetve a múltkor említettem, hogy a Táncra fel! (Feels the beat) című filmben az egyik szereplő, Shaylee Mansfield siket, mégis szuperül táncol. Kíváncsi voltam, milyen profi hallássérült táncosok vannak még. Most három olyan hallássérült táncost mutatok most be nektek, akik nem hallanak jól, de érzik a ritmust.

Heather Whitestone

Heathert többen onnan ismerhetik, hogy ő lett az első hallássérült szépségkirálynő. Ez 1995-ben nagyon szám volt. (Nem azért, mert a hallássérültek nem lehetnek szépek – ismerős, mikor csodálkozva megjegyzik, hogy „te nem lehetsz hallássérült, nem is látszik rajtad, te szép vagy”? :O De ez egy másik téma. ) Akkoriban nem lehettek a szépségkirálynő-jelölteknek tolmácsaik. A 21 éves lánynak pedig szüksége lett volna rá, mert 18 hónapos korában az antibiotikum kúra következtében elvesztette hallását mindkét fülén.

Miután többszöri nekifutás után megnyerte a Miss Alabama címet, bejutott a Miss America döntőjére, ahol klasszikus balettet adott elő Sandi Patti „Via Delarosa” című művére. A kemény munka meghozta a gyümölcsét. Szépsége, tehetsége, személyisége meggyőzte a zsűrit, hogy méltó a korona viselésére.

Azonban Heather balettel való kapcsolata a szépségversenynél jóval hamarabb elkezdődött.  Amikor édesanyjának elmondta az orvos, hogy lánya elvesztette a hallását, „útravalóul” azt is hozzátette, hogy siketsége miatt Heather nem fog tudni normális életet élni. Anyja ebbe nem akart beletörődni és mindent megtett, hogy lányának a legjobb legyen.

Úgy gondolta, hogy a ritmus és a kiejtés szorosan összekapcsolódnak, így Heathert logopédushoz vitte és beíratta balett órákra.

Hogyan lehet, hogy egy lány, aki egyik fülére egyáltalán nem hall, a másik fülére is csak 5%-osan, ilyen lágy zenére, ennyire dinamikusan és precízen táncol?! Két évig készült a műsorra. A kezét a hangszóróra téve számolt és minden mozdulatot a számokhoz kapcsolva véste az emlékezetébe.

A volt szépségkirálynő esküvője után a cochleáris implantátum mellett döntött, mert szerette volna a családja, a gyerekei hangját hallani. 2002-ben és 2006-ban műtötték meg, és kapta meg az implantátumait.

Jacob „Kujo” Lyons

A los angelesi b-boy születése óta hallásvesztéssel él. Jobb fülére egyáltalán nem hall, a bal fülére pedig vezetéses hallássérülése van. 15 évesen kezdett táncolni, de (nem) hallása miatt nehézségekbe ütközött. Bár a padlón érezte a vibrációt, de amikor szükséges volt a csapattársai tapssal jeleztek neki.  Kujo koreográfusként, tanárként és ciruszművészként is dolgozik. Szerepelt Az év csatája, a Streetdance – Step up 2. filmekben is.

Tagja az ILL-ABILITIES táncegyüttesnek is.  A nemzetközi break-tánc együttes nyolc táncosból áll, akiknek különböző „fogyatékosságuk” van. A brazíliai, kanadai, chilei, dél-koreai, holland és amerikai fiú

küldetésének tekinti, hogy újradefiniálják a társadalom fogyatékosságról alkotott nézetét és megmutassák a világnak, hogy bármi lehetséges.

A fiúk azzal a céllal breakelnek, hogy pozitív hozzáállásukkal és egyedi táncmozdulataikkal inspirálják a közönséget.

Baez Macy

Az Új-Dél-Walesi származású, 19 éves hip-hopos lányt sem állította meg a súlyos hallássérülése. 2003-ban implantátumot kapott a bal fülére, majd négy évvel később a jobb fülét is megműtötték. 8 évesen szeretett bele a táncba. A cochleáris implantátumok segítségével hallja a hangokat, de nagymértékben támaszkodik a zenei rezgésekre. A hangzavarban pedig szájról olvas.

Macy nyelve a tánc. Úgy érzi, hogy a ritmus szól hozzá, és ő táncán keresztül válaszol vissza. A táncolásról így nyilatkozott a Verve Magazinnak:

„Furcsa, de nagyon jó érzés. Amikor táncolok, normálisan táncolok, mint akárki más.”

Az Illagoovers, ausztrál hip-hop együttes tagja, akikkel 2016-ban kijutott a Las Vegas-i Világbajnokságra. Mesélt arról is, hogy előfordult, hogy a zsűri (mivel nem tudott a hallássérüléséről) azt mondta neki, hogy hallgasson több zenét. De nem akarja megmutatni nekik az implantjait, hanem azt szeretné, ha inkább a táncolása miatt tűnne ki. Így a bandanakendő hord.

A Sony felkérte Macyt, hogy legyen az Extra Bass SRS-XB3 vezeték nélküli hangszórójuk arca. 2016-ban készítettek egy reklámfilmet, ahol megnézhetitek, milyen jól táncol a hallássérült lány. A cég összehozott egy találkozót, a példaképével, Parris Goebellel, aki nagy bátorságnak tartja, hogy súlyos hallássérüléssel kiáll az emberek elé és táncol.

Macy álma, hogy profi táncossá váljon, és reméli, hogy gimnázium után Parriss Goebel új-zélandi tánciskolájába járhat.

Ha szívesen olvasnátok még hallássérült táncosokról, akkor jövök majd egy újabb résszel!

Ti szerettek táncolni? Ha igen milyen táncot? 🙂

Kajtár Dóri

Borítókép: Pexels

Mit csinál egy bejegyzett nővér, diplomás ápoló? Hogyan lehet ápolónővé válni nagyothallóként? Milyen nehézségekkel kell megküzdeni? Mindezekre a kérdésekre választ kaphatunk Camilla Mattjustól, aki nagyothallóként dolgozik az egészségügyben, már 8 éve. Az interjút Irina Ivanova készítette és eredeti nyelven a Hear2stay facebook oldalán olvashatjátok!

Irina: Nővérként dolgozol. Mikor álmodtad meg, hogy orvosi csapatban dolgozz?

Camilla: Igen, 2012. december óta bejegyzett nővérként dolgozom. Már fiatal korom óta ez az álmom. Édesapám szerint már gyerekként mondtam, hogy orvosi területen szeretnék dolgozni.

A tévében volt néhány reklám, amelyek bemutatták hogyan dolgoznak a nővérek humanitárius segélymunkásokként a katasztrófák által érintett helyeken és akkor mondtam neki, hogy amikor nagy leszek én is ott fogok dolgozni.

Szóval mindig is úgy éreztem, hogy segíteni akarok az embereknek, és valami olyat csinálni, ami fontos. A középiskola befejezése után az egyetemen ápolói szakra jelentkeztem. A  svéd (az anyanyelvem) nyelvű szakon kívül az angol nyelvűt is felvettem, mivel az volt a célom, hogy egy nap majd külföldön dolgozzak és segíthessek a sebesülteken. a katasztrófa által sújtott helyeken

Irina: Melyek az ápolóvá válás feltételei Finnországban?

Camilla: Ahhoz, hogy Finnországban bejegyzett ápolónő lehessen valaki, először is rendelkezni kell szakmai diplomával vagy legalább érettségivel, hogy bármilyen ápolói diploma-programra jelentkezhessen. Az ápolói képzés kb. 3,5 évig tart és a program befejezése után a finn hatóságoktól kell engedélyt kérni, hogy bejegyzett ápolóként dolgozhassunk. Miután elkezdünk dolgozni, akkor is le kell még tenni néhány vizsgát annak érdekében, hogy gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat, gyermekeknek való gyógyszereket és intravénás folyadékokat adhassunk be. Ezeket a vizsgákat 5 évente meg kell újítani, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a képességeink korszerűek-e.

Irina: Nehéz volt a munkádhoz szükséges képességeket elsajátítani?

Camilla: Nem mondanám, hogy nehéz volt megszerezni a hivatásomhoz szükséges képességeket. Nem nehezebb, mint másoknak. Sokszor észrevettem, hogy nekem könnyebb volt a betegekkel való munka, tekintettel arra, hogy nagyon jól olvasok a testbeszédből és szájról is.

A nehézségeim főleg a finn nyelvvel kapcsolatosan adódtak -például amikor a gyakorlatomat végeztem és találkoztam a mentoraimmal, aki csak finnül beszéltek- mivel a svéd az anyanyelvem és a finn nyelvet nem igazán hallom.

A svéd nyelv pedig a finn lakosság csupán 5% -ának anyanyelve. Leginkább ezzel gyűlt meg a bajom.

Irina: Nehezen kaptál munkát? Találkoztál sztereotípiákkal vagy diszkriminációval nagyothalló ápolóként?

Camilla: Azt kell mondjam, hogy számomra nem volt nehéz ápolóként munkát szerezni. Először is, mert hiány van az ápolókból, másodsorban elég jó híre van annak az ápolói képzés programnak, amelyben részt vettem. Illetve azért sem volt nehéz, mert nagyon társasági személy vagyok és az interjúm jól sikerült. Nagyon nyitott voltam és bár a finn nyelvtudásom nem volt a legjobb, de elég gyorsan tanulok, és keményen dolgozom. Azt is megemlítettem nekik, hogy beszélek svédül és angolul. Mindkét nyelv ismerete szükséges a kórházban. Ezenkívül a kezdetektől mondtam nekik, hogy hallásvesztésem van, ami nem korlátoz engem addig, amíg az emberek megértőek, és örülnék, ha a felettesem tájékoztathatná az egységek főápolóit, így jobban meg tudnak érteni.

Nem mondanám, hogy  sok diszkriminációval találkoztam, mint nagyothalló ápoló. Természetesen voltak ilyan helyzetek, különösen amikor egy finn kórházban új nővérként töltöttem első évemet. Akkor még az emberek nem ismertek jól, és nem is értették, hogy a fő problémám az, hogy nem hallom a finn nyelvet. Az első évben nagyon bizonytalan is voltam, és nem mondtam semmit, csak ha kellett. De egyszercsak magabiztossá váltam, és ha rosszul bántak velem, mint például olyan megjegyzéseket tettek, hogy: „meg tudsz te érteni valamit? ” akkor visszaválaszoltam nekik, hogy „Igen, valószínűleg megértem, ha hallanám, amit mondasz”.

Találkoztam sok olyan emberrel, akik elküldtek, amikor azt mondtam, hogy nem hallom őket. Vagy találkoztam olyan emberekkel is, akik nem tudják, hogyan kell beszélgetni nagyothalló emberekkel. Egyszer egy ápolónak segítenie kellett volna az eligazításban, de nem hallottam őt. Finnül beszélt, és nagyon alacsony hangszíne volt. Egyszer támadt egy ötlete, miszerint, ha a fülembe kiabál, akkor hallani fogom, amit mond. Amikor ezt megcsinálta, nagyon fájt a fülem. Elmondtam neki, hogy csak bizonyosodjon meg arról, hogy tudok-e a szájáról olvasni. Az esetet elmeséltem a főnökömnek is. Egyébként nem azt mondanám, hogy a hallásvesztésem miatt szembesültem diszkriminációval, svédül beszélő finnként több diszkriminációval szembesültem, mivel Finnországban kisebbségben vagyunk.

Irina: Jelenleg hol dolgozol? Mesélsz nekünk arról, hogy milyen feladataid vannak ápolóként?

Camilla: Ahol most dolgozom, az egy kicsit bonyolult. Az elmúlt 6 évben egy kórházban dolgoztam belső helyettes ápolóként. Alapvetően a gyermek osztályon. De aztán 2 sebészeti osztályon, 3 belgyógyászati ​​osztályon, illetve sürgősségi, intenzív osztályon és onkológiai ambulancián is dolgoztam. A rendszer műszakokban működik. Amikor dolgoznom kellett (reggel vagy este), odamentem abba a kórterembe, ahol szükségük volt rám. Nagyon változatos munka volt, nem volt két egyforma napom. Aztán elköltöztem egy másik városba, így egy ideig az idősek gondozásában dolgoztam. Aztán újra költöztem és körülbelül 8 hónapig az intenzív osztályon dolgoztam.

Jelenleg az egyetemen dolgozom kutatóként egy projekten és előadóként.

De még némi extra munkát csinálok bejegyzett ápolóként is. Szoktam menni Norvégiába dolgozni. Nagyon gyakori, hogy a finn nővérek norvég engedélyt kérnek, majd egy személyzeti ügynökség útján Norvégiába mennek, mivel Norvégiában jobban fizetnek (és Norvégiában nagy az ápoló hiány ). Tehát időnként helyettes ápolóként dolgozom Norvégiában. Ezen a nyáron három küldetésem van Norvégiában, három különböző kórházban. Ezenkívül befejeztem egy képzést is, hogy humanitárius segélyként vagy nemzetközi küldöttként dolgozzunk a finn Vöröskeresztnél, tehát folyamatosan készen állok arra, ha hívást vagy üzenetet kapok, hogy 48 órán belül elutazzam egy olyan területre, ahol természeti katasztrófa történt.

A kérdésedre visszatérve, nagyon sok feladata van az ápolóknak. Például, tudnom kell, hogy mely betegekért vagyok felelős. Minden műszakot azzal kezdünk, hogy olvasunk a betegekről és a rájuk vonatkozó ismereteinket felfrissítjük. Megkapjuk az előző műszak ápolóinak riportjait, jelentéseit. A betegek számára gyógyszereket adunk, tehát ismernünk kell a gyógyszereket, a mellékhatásait. Különféle vizsgálatokhoz találkozót foglalok. Kezelem a sebeket, ellenőrzöm a test tüneteit, a keringési rendszert. Felveszem és hazaengedem a betegeket. Tájékoztatom őket, melyek azok a jelek, amelyekből észrevehetik, hogy javul vagy romlik az állapotuk. Bizonyos esetekben, például allergiás reakciónál (pl. kemoterápiás kezelések) gyorsan kell reagálni és meg kell kezdeni a kezelést. Vérkészítményeket adok a betegeknek. És nem utolsó sorban meghallgatom betegeket.

Ez a munkám legszebb része. Szerencsés vagyok, hogy az évek alatt oly sok gyönyörű történetet osztottak meg a páciensek az életükről. Sok betegem emlékét őrzöm a memóriámban, és ők formáltak azzá, aki ma vagyok.

De az egyik legfontosabb feladat nővérként a hallgatás. Sok beteg mondja nekem: Ön olyan jó hallgató (és nekem van hallássérülésem). De azt hiszem, ez is azért van, mert nagyothalló ápolóként nagy figyelmet fordítok, amikor a betegeim beszélnek, rájuk nézek, olvasok a testbeszédükről. Megölelem őket, amikor szükségük van rá, és néha csak arra van szükségük, hogy valaki csak üljön melléjük és beszélgessenek.

Irina: A hallásod akadályozott a tanulmányaidban vagy a munkádban? Hogyan kezelted? Mit csináltál, amikor észrevetted, hogy nem érted az oktató óráját?

Camilla: Amikor tanultam, néhány tanárt nehezen hallottam. De használtam FM-rendszert, hogy halljak. Előre megkaptam az előadási jegyzeteket is, hogy megnézhessem, miről fogunk beszélni. Sajnos csak mikor idősebb lettem, jöttem rá, hogy kérnem kellett volna, hogy vegyék figyelembe a hallásvesztésemet. Általában mindig arra törekszem, hogy az osztálytermen belül olyan helyre üljek, hogy a lehető legjobban halljak. És mindig kérdeztem, ha egy szót nem kaptam el, és észreveszem, hogy nem értettem meg, amit mondtak.

A munkahelyemen észrevettem, hogy egyes egységekben nem hallom a csengő hangját, amikor csengenek, de kollégáim tudnak erről, így mindig tájékoztattak, amikor a beteg megnyomta a csengőt. Nehézségeim közé tartozik, amikor telefonon kell beszélni, de mivel kollégáim erről is tudnak róla, nem nagy ügy. Ha át kell adnom nekik a telefont, akkor cserébe én is segítek az ő feladataikban.

Irina: Mit tanácsolnál azoknak a nagyothalló fiataloknak, akiknek az a vágyuk, hogy orvosi területen vagy ápolóként dolgozhassanak? Van valami speciális dolog, amivel számolnia kell a nagyothalló személyeknek?

Camilla:

Nem gondolnám, hogy szükségszerű, hogy a hallásvesztés korlátozzon minket. Amennyiben korlátoz, fel kell ismerni, hogy mik a korlátok és hogyan tudom azt megkerülni.

Például én először sürgősségi ápoló szerettem volna lenni és mentőállomáson akartam dolgozni. De gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy sokat küzdenék annak érdekében, hogy halljam a rádiókat, amelyeket a kommunikáció során használnak. Tehát általános ápoló lettem, aki műtéteknél is segít. Hogy úgy mondjam, ott dolgozhatok, ahol „történnek a dolgok”. Természetesen dönthettem volna úgy, hogy mentőknél dolgozzak, de először a betegre kell gondolnom. Kész vagyok-e vállalni azt a kockázatot, hogy nem hallom pontosan, amikor kommunikálok pl. orvosokkal rádión keresztül, vészhelyzetben? Nem, én nem. Meg kell értenem a saját hallásomat és a korlátaimat, hogy azt csináljam, amit tudok, azzal amim van.

Ha orvosi területen szeretnél dolgozni, fel kell készülj arra, hogy mindig zaj fog körülvenni. A  csengő hangja, csengenek a telefonok, sípolnak a monitorok, az ajtók, szekrények kinyílnak és záródnak… stb. Nagyon sok a zaj van a háttérben, ugyanakkor gyorsan kell gondolkodni és cselekedni. Tehát, ha tudod, hogy sokat küzdesz a háttérzajjal, az orvosi terület kihívást jelenthet, de nem lehetetlent. Érdemes gondolkodni, hogy milyen egységben szeretnél dolgozni bejegyzett nővérként. Az ambulancia lehet a legmegfelelőbb, például ott is vannak zajok, de nem ugyanúgy, mint egy 24 órás nyitott osztályon. De dönthetsz úgy is, hogy nem sürgősségi munkát végzel, hanem a műtéti osztályon. Azt hiszem, hogy az egyetlen módja annak, hogy megtudjuk, ha kipróbáljuk.

Jobb kipróbálni, mint megbánni, hogy soha nem tetted meg.

Borítókép: Pexels

Bár manapság egyre többen átmennek YouTube-ra, vagy a közösségi csatornákra, de a blogolás ugyanúgy trendi maradt. Ráadásul, én és Viki egy városban élünk, mégis talán sosem ismerhettük volna meg egymást, ha nem blogol. 🙂 Beszélgettünk a blogolásról, a hallássérüléséről és mindenről IS. Ha eddig nem láttátok volna, akkor az interjú után mindenképp lessetek be világába! 😉

Ismerjétek meg Mizsik Viktóriát, blogger nevén Miliát. 💛

Szerintem mindenki életére kihat az, ha egyik napról a másikra közlik vele, hogy amit eddig ő egésznek hitt, az valójában egy fél.

Ez egyébként roppantul hiányzik szerintem a tantervből – nem csak a hallássérülteket, de a gyengénlátókat, a vakokat, bármilyen más fogyatékosság élő személyeket is jó lenne, ha bevonnának abba, hogy mesélhessenek, a gyerekek pedig kérdezhessenek és ezáltal ne a csúfolódáson, a kirekesztésen legyen a hangsúly hanem az összefogáson, az elfogadáson, a segítségnyújtáson.

Én nagyon sokáig ezt szégyelltem azt, hogy hallássérült vagyok – sok más dologért is százféle címke ragad az emberre az élete során és senki nem szeretne újfajta címkéket kapni. A középiskola alatt, ahol egyébként szembemenve az ajánlásokkal és hallókkal tanultam együtt nem ért olyan atrocitást szerencsére, ami a hallásomra vonatkozott. Voltak kényelmetlen helyzetek, amik szerintem csak számomra voltak kínosak, de utólag az ember természetesen máshogy látja. A tinédzserkor amúgy is egy érzelmi libikóka.

Végül egyszer csak elfogadtam, az életem része lett és már nem volt akkora gond, hogy hallókészüléket viselek, és az akkori barátom is nagyon sokat tett, hogy elfogadjam önmagam.

A suliban, gimiben hogyan illeszkedtél be?

Művészetis gimibe jártam, így szerintem a beilleszkedés egyetlen percig nem volt gond mivel egy nyelvet beszéltünk : a rajzolás, az önkifejezés és az alkotás nyelvét. Szerencsésnek érzem magam, hogy majd’ 10 év elteltével is vannak még gimnáziumi barátaim, tehát számukra sem volt gond, hogy én másként hallok, mint ők. Ez általánosságban elmondható a mostani baráti körömre is – aki nem tudja elfogadni azt, hogy valaki más – az valószínűleg velem sem barátkozik és én sem vele.

így jött a kommunikáció szak, főként azért, mert az írás elég régóta az életem része és erősségemnek is tartom.

A mai világgal az a gond, hogy sok a mellédumálás, nem merünk kimondani és megfogalmazni dolgokat, ahogy jó magam sem tudtam sokszor így evidenssé vált, hogy tegyek ezért.

Az interjúk amelyeket készítek nagyon színesek – úgy vélem, hogy annyi tehetséges ember van, sokan még kezdők, még épp bontogatják a szárnyaikat és nekik is szükségük van arra, hogy legyen hely, ahol meghallják őket. Minden mű mögött ugye ott az alkotó – de az alkotónak van hangja, véleménye, meglátása, rengeteg célja és terve is – ezeket pedig szerintem érdemes megosztani, sőt. Nemcsak a smink vagy a divat világa vonz – bár szakmámból adódóan divattervező is vagyok – hanem tulajdonképpen minden.

Azon vagyok, hogy minél több dolgot ismerjek meg, nyitottan befogadóan álljak a különböző témákhoz és szerintem az alap intelligencia részét képezi, hogy tájékozódunk a világról nap mint nap.

A tudás az, amit nem vehetnek el tőlünk – ezáltal megéri gyarapítani és nekem ez a hitvallásom leginkább. Minél több információt, tudást adunk magunknak, annál színesebb palettát képezünk önmagunkból – ez fontos. Nem lehet minden csak fekete és fehér – persze ez lenne a legegyszerűbb. Hiszem, hogy lehet okosan vitatkozni, véleményt cserélni. Bár szeretünk, de nem kellene címkék alapján ítélni. Én összességében erre törekszem, amikor írok vagy épp interjút készítek.

Napjainkban egyre divatosabb vlogolni, youtubozni, IGTV (instagram tévé)-ni. Szerinted miért jó /jobb mégis blogolni, vagy inkább a blognál maradni? 

Számomra jobb blogolni, mert részletesebben ki lehet fejteni a mondandónkat, meg nem szeretek kamera előtt beszélni. Szerintem mindenki számára megvan az a pillanat, amikor belezavarodik a saját mondandójába és ez eléggé kínos tud lenni, főleg élő felvételek esetében, én ezeket szeretem elkerülni. Ahhoz kell egy jó nagy adagnyi rutin, hogy valaki végigtudjon mondani egy szép vonalvezetésű témát bakizás nélkül 🙂 Én a blogolást jobban kedvelem, de mindkét oldalon ott van a pro és a kontra. Egy vlogolás alkalmával 4-5 percbe összetudunk foglalni egy 2-3 órás beszélgetést, ami csábítóbb, hiszen „csak” hallgatni kell, mintha ezt végig kellene olvasni. Hátránya, hogy aki nagyothalló annak nem feltétlenül készítenek feliratot, nem érthető a hang stb. ekkor praktikusabb egy blogcikk elolvasása a témában.

Mi az álmod? Milyen terveid vannak jövőre nézve?

Különcnek lenni nem olyan egyszerű, mint ahogy gondolnánk. A többséggel együtt menni, beolvadni a környezetbe sokkal kényelmesebb. Főleg, ha az ember fia/ lánya hallássérült és amúgy is olyan stresszes feladatot teljesít, mint az államvizsga. Van, hogy a könnyebb utat választanánk, de álljunk ki a jogainkért! A kezdeti nehézségek után, hosszútávon mindenképp jobban fogunk boldogulni.  A következő sorokban az államvizsgámmal kapcsolatos személyes történetemet mesélem el Nektek. 🥰

A héten túléltem a „második” szakdolgozat védésem. Mivel az előző felsőfokú szakképzésen készült, ott „csak” 30 oldalt kellett írni, ezért azt záródolgozatnak szokták hívni. Ilyen szempontból az első igazi szakdolgozatomat kellett idén megvédenem.

De a koronavírus-járvány kicsit közbeszólt, szóval  nemcsak az első normális, hanem az első online-szakdolgozat védésemet vártam hónapokig izgatottan.

Míg nem volt a karantén, örültem, hogy már tudom hogyan zajlik a védés. Elkészítem a bemutató előadásomat, és valahogy csak előadom, hisz úgyis én írtam, csak tudok válaszolni a kérdésekre. Gondoltam magamban és nyugodtan vártam, hogy végre meglesz az a diploma. Ugye a biztonság érzés nekünk nagyon fontos. 😀

Március közepén bejelentették az online órákat és reménykedtem, hogy az államvizsga azért már személyesen lesz megtartva. Mikor azonban a szóbeli érettségiket is eltörölték, már meg se lepett, hogy az államvizsgák is ZOOM-on keresztül fognak lezajlani. Valahogy próbáltam felfogni a helyzetet és nyugtattam magam, hogy „jó lesz Dóri, túléled”.

De, csak fel-feltörtek azok az emlékek, mikor az online órákon nem bírta a telefonom a kapcsolatot egyszerre a hallókészülékemmel és a mikrofonnal. Vagy szuperül hallottam és láttam a többieket, de ők nem hallottak engem. Vagy én nem, és ők jól hallottak engem. Rengeteg kérdés zakatolt az agyamban: „Mi lesz, ha pont most, ezalatt a negyedóra alatt nem lesz jó a hang. Hogyan fogom egyszerre több bizottsági tag kameraképét is figyelni, ha kell szájról olvasni és emellett a saját prezentációmra is koncentrálni?”

Egyre frusztráltabb lettem, nagyon kiszolgáltatva éreztem magam.

Több hétig hezitáltam, hogy éljek-e a jogaimmal vagy sem. (Lentebb kifejtem mi tartott vissza, de annyit előjáróban elmondhatok, hogy nem az, hogy ciki! 😉 ) Végül úgy döntöttem, csak megpróbálom megtudni, van-e valamilyen lehetőség arra, hogy „biztonságban legyek”.

Ha élesben nem hallok jól, akkor már furcsán jön ki a magyarázkodás, hogy „elnézést, hallássérült vagyok”.  Felkerestem tehát az egyetemünk mentálhigiénés és esélyegyenlőségi központját és ők elmondták, hogy a vizsgáztatókat kell megkeresni, rájuk hivatkozva. Több e-mail váltás után megérkezett a dékánhelyettes üzenete: engedélyezve van, hogy személyesen adjam elő a védésemet.

A hír elolvasásakor az egyik szemem sírt, a másik nevetett!

Azt el kell mondjam, – mert sajnos vannak, akik rosszindulatúak és azt hiszik, mindenre kifogásként használjuk a hallássérülésünket-, hogy nem azt kértem, hogy államvizsga nélkül kapjam meg a diplomámat! Az volt a kérésem, hogyha személyesen nem is megoldható a vizsga, akkor írásban is (chat ablakban) kapjam meg a kérdéseket és a szóban ismertetett tudnivalókat, mert online nem tudok szájról olvasni.

Utólag örülök, hogy éltem a lehetőséggel, mert kiderült másoknak is adódtak technikai problémáik, és ha nem hallottam volna, nem tudom, hogy oldom meg.Szóval egyrészt örültem, hogy tudok majd szájról olvasni, nem kell azon izgulni hogyan fogok hallani! Nagy teher ment le rólam, nagyon boldog voltam, de őszintén szólva, maradt bennem egy kis félsz. Amiatt, mert különcként kellett megint vizsgáznom.

Hogy-hogy különcként?

Ha egyedül vagy, akkor minden figyelem rád koncentrálódik. Az elnök és a bizottság a héten meghallgatott több száz online védést, de személyesen csak én adtam elő. Akarva-akaratlanul is más, mint a többi előadó, és jobban odafigyelnek. Persze, ha mindent tudunk nem gond, de a hibázás könnyebben feltűnik nekik. 😀

Eszembe jutottak az érettségis, nyelvvizsgás emlékeim. Akkor is éltem a részleges felmentés, azaz könnyítés lehetőségével. Több időt kaptam rá, de az osztálytársaimtól elkülönítve írtam meg, és azért a társaság jó stresszoldó. 😀 Ráadásul, ha nekem ötös lett, akkor az természetes volt, mert nekem ugyebár könnyű, volt segítségem…

De most őszintén, a több időtől nem leszünk okosabbak!

Abba meg nem gondolnak bele, hogy az mennyi időnkbe telik, hogy amit nem hallunk, otthon utánakeresünk, utánaolvasunk. Nekik pedig semmi plusz erőfeszítést nem kellett hozniuk, hanem alapból hallották, amit a tanár mondott.

Szóval, igenis éljetek a plusz idővel, mert sokkal több időt töltünk pluszba a lemaradások miatt, mint amennyit ezeken a vizsgákon visszakapunk! 🙂

Míg mások bekapcsolják a kamerát és előadják a bemutatójukat, válaszolnak a feltett kérdésre, ezzel végeztek is. Mi pedig már a vizsga előtt kapcsolatba kerülünk a vizsgáztatókkal és kialakul rólunk egy képük. Benne van a pakliban, hogy ez a benyomás sajnos negatív. Mert nyilván vannak tanulók, akik mindent trükköt bevetnek, hogy próbálják a legkevesebb erőfeszítéssel megszerezni a diplomát, de ezzel azoknak ártanak, akik valóban segítségre szorulnak.

Összességében elmondhatom, hogy  a tanárok részéről, az egyetemi éveim alatt is, inkább segítőkészséget tapasztaltam, mint piszkálódást (erről már írtam korábban). Az államvizsgán is nagyon kedvesek voltak! Amit innen is köszönök szépen!

Csak értem azokat, akik nehezen kérnek segítséget, mikor jogosan járna nekik, meg néhány irigy, rosszindulatú ember miatt magyarázkodni kell, hogy nem  a vizsgázás alól akarunk mi kibújni! Vagy nem visszaélni akarunk a helyzetünkkel. Éljetek ti is az esélyegyenlősség adta jogaitokkal, mert tulajdonképpen ezzel nem előnyből indulunk, hanem jó esetben, ugyanolyan esélyekkel!

Ti hogy éltétek meg az államvizsgázást? 🙂

Kajtár Dóri

Borítókép: Pexels

Bencsik Gergely Nógrád megyében, Pásztón született.  Nagyothallósága ellenére integráltan végezte az általános iskolát Pásztón, majd Egerben a középiskolát. Jelenleg  Pásztó és Budapest között ingázik és a Testnevelési Egyetem asztalitenisz szakedző levelezős hallgatója. Egyéni vállalkozóként dolgozik, elsősorban biztosításokkal foglalkozik, de hamarosan fordulni fog a kocka és a coaching fogja a vezető szerepet betölteni életében. Sportága az asztalitenisz, amivel 12 évesen ismerkedett meg és a mai napig is űzi. A magyar siket sport napja alkalmából beszélgettünk sportról, a hallássérültek sportjáról. Fogadjátok szeretettel! 

K.D.: Mikor veszítetted el a hallásodat? Hogyan befolyásolta az életedet?

B.G.: Nagyothallóként születtem. Régen még nem volt annyira fejlett az orvostudomány, mint napjainkban, főleg vidéken. 2 évesen derült ki rólam ténylegesen, hogy nagyothalló vagyok, 3 évesen kaptam az első hallókészülékemet, amiről egyébként semmi emlékem nincsen. Igazából természetesnek vettem a folyamatot, persze többet kellett velem foglalkozni. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesértékű életet tudjak élni. Tényleg sikerült jó szakembereket találni, akik időt és türelmet nem ismerve foglalkoztak velem. Külön köszönöm Eszter néninek, aki a Dr. Török Béla Speciális Iskola logopédusa, aki ennyit energiát áldozott nekem.

A szebb és tiszta beszédnek köszönhetően sokan nem akarják elhinni, hogy hallássérült vagyok, de néha én is belecsúszok egy-egy kiejtési hibába főleg, ha gyorsan beszélek.

A zajos helyen, ember tömegben és is szenvedek attól, hogy megértsem éppen az aktuális beszélgetőpartneremet, de ha van rá mód, akkor szemtől szemben beszélgetek vele és szájról olvasok. Ha valamit nem értek, akkor bátran visszakérdezek, nem szoktam feszengeni tőle. Viszont, ha egy ilyen után az örök slágert, vagyis a „semmi” válaszolják, attól én is idegessé tudok válni. 

K.D.:Volt hatása a sportkarrieredre?

B.G.: Olyan szempontból igen, hogy sokat köszönhetek neki.

Mindig is szerettem a sportot, először atletizáltam, utána síeltem és sítábárokba jártam, úsztam, fociztam, majd végül az asztalitenisz lett a befutó.

Mint minden kisgyerek, aki elkezd sportolni, az álmodik arról, hogy különböző tornákat nyer meg, képviselheti a hazáját, kijut egy Olimpiára.

A sport nagyon sok lehetőséget biztosít, közösséget, elismerést, célokat, motivációt, küzdelmet add. Nekem jótékony hatással volt a tanulásra, sőt ez egyébként bizonyított tény is. Az órákon könnyebb tudtam figyelni, hiszen a sportnál elengedhetetlen a figyelem és koncentráció. Éppen ezért otthon kevesebb időre volt szükségem, hogy megtanuljam a leckét. Csintalan László figyelt fel rám egy jászberényi versenyen, ahol észrevette, hogy hallókészüléket viselek. Ő elmondta, hogy nagyon tehetséges vagyok, illetve rávilágított arra, hogy esélyem lehet bekerülni a magyar hallássérült asztalitenisz válogatottba. Ez újabb értelmet adott mindennek, jobb teljesítményre sarkalt, hiszen ezelőtt nem tudtam, hogy ilyen létezik és akár az álom valósággá is válhat.

K.D.: Két siketlimpian is voltál. Milyen élményekkel tértél haza? 

B.G.: Igen, az álomból valóság lett. 2013-ban Szófiában voltam először. Emlékszem mindenki eléggé vegyesen élte meg, mert többeknek már nem ez volt az első szereplése, ők csalódottak voltak a lebonyolítás miatt. Egyébként igazuk van. Nos én viszont teljesen másképpen éltem meg, igyekeztem kiélvezni minden pillanatát.

A legnagyobb pillanat azon kívül, hogy a hazámat képviseltem és kiadtam magamból mindent, Máthé Gábor barátom tenisz döntő mérkőzése volt, amire minden szabad magyar sportoló, edző, vezető elment és kiszurkoltuk Gábornak az aranyérmet, az fantasztikus volt.

A második Siketlimpia 2017-ben Samsumban volt, 1 évvel a török zavargások után. Itt elég komoly biztonsági követelmények voltak és itt már érezhető volt a profibb szervezés a bolgárokhoz képest, akik akkor beugróként vállalták a rendezést. A törökök káprázatos nyitó-, záróünnepséget rendeztek, illetve nagyon jó volt a szállás és a legtöbb sporthelyszín. 

Elmondhatom, hogy a hazádat képviselni egy EB-n, VB-n, Siketlimpián a legjobb dolog és igyekszel kihozni magadból a legtöbbet. 

K.D.: Tesi fősulira jársz. Milyen céljaid vannak? Mi leszel, ha nagy leszel?

B.G.: Igen, ahogy már említettem az asztalitenisz szakedzőit végzem levelezős hallgatóként. Már jelenleg is tartok foglalkozásokat gyereknek, tavaly pedig az ETTU (Európai Asztalitenisz Szövetség) keretein belül a legjobb nemzetközi utánpótlás edzőtáborában voltam edző, ahol 18 ország játékosaival foglalkozhattam. Nyáron pedig Balatonfüreden, nemzetközi edzőtáborban fogok edzéseket tartani.

Célom, hogy foglalkozzak gyerekekkel, sőt szeretném népszerűvé is tenni a hallássérült gyerekek számára is, mert sportolni fontos dolog. 

Távlati célok között az edzőség mellett a sportcoachingolás a cél. Nekem nagy szükség volt, hogy fejben jobb legyek, jobb teljesítményt tudjak elérni. Az elmúlt 1 évben fejben erősödtem a legjobban, egyrészt emiatt, hogy magamon kezdtem el gyakorolni bizonyos technikákat.

Úgy gondolom, hogy egy sportolónak nemcsak az edzőteremben kell edzést tartania, hanem mentálisan is felkészültnek kell lenni.

Én igyekszem a stresszt csökkenteni, a teljesítményt és a motivációt növelni. Büszke vagyok arra, hogy egy komoly hegymászót coachingolhatok, aki tavaly már az Mount Everestet is megmászta, illetve válogatott öttusázót is segítek. A sportnak bármilyen szerepben is, de jövője van az életemben.  

K.D.: Kedden volt a magyar siket sport napja. Számodra mit jelent? 

B.G.: Örülök neki, hogy 3 éve létrejött egy ilyen nap. Minden hallássérült számára fontos dolog, függetlenül attól, hogy sportoló vagy sem. Egyfajta elismerés jelent, hogy gondolnak ránk. Sajnos idén a járvány miatt sok mindenre nem kerülhetett sor, de remélem a jövőben ezen a napon lesznek programok, kiváló alkalom, hogy népszerűsítsük a siket sportot.  

K.D.: Mitől siket sport, a siket sport? 

B.G.: Erre így nehéz válaszolni. Az tény, hogy csak hallássérültek vehetnek részt ilyen versenyeken, de ott is csak azok, akik megfelelnek a leírásnak. Össze lehet vetni egy ép sportolót és egy siket sportolót, de az biztos, hogy az utóbbinak nagyobb erőfeszítésre lesz szüksége, hogy sikereket érjen el. Nem szabad elmenni amellett sem, hogy a hallássérült emberek többségének egyensúly zavarai lehetnek. Továbbá több időbe telik elsajátítani egy technikai ütést, például az asztaliteniszben, mert a hibát folyamatosan korrigálni kell. Egy ép sportoló esetében könnyebb, mert őt szavakkal is lehet irányítani, de egy hallássérültet nem, nála muszáj odalépni, megfogni a kezét és vezetni. Ott van még a labda pattogása, a labdamegütése, amit szintén nem hallunk. Pedig ezeknek megint óriási jelentőségei vannak, így egy éppel szemben már eleve hátrányból indulsz. Minden sportág specifikus, tehát mindenhol találni ehhez hasonló dolgokat.

De fontos, hogy a hátrányodat előnnyé tud kovácsolni.

K.D.: Mely hallássérült sportolók inspirálnak téged? Van kedvenced vagy példaképed?

B.G.: Igazán jó kérdés, nemrégen pont az egyik egyetemi beadandóm kapcsán foglalkoztam, olyan sportolókkal, akik Olimpián is szerepeltek. 18 sportolót találtam, akik valamelyik újkori Olimpián képviselték magukat és vannak köztük olimpiai bajnokok, érmesek! Igazán elismerésre méltó teljesítmény, akik ezt elérték, ez bizonyítja, hogy nincsen lehetetlen, csak tehetetlen. Az biztos, hogy ezen dolgozat után Tamika Catchings sportpályafutása nagyon felkeltette az érdeklődésemet, négyszeres olimpiai bajnok kosárlabdában.  

K.D.: Köszönöm szépen a beszélgetést! További sok sikert!