Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége
Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége
A Siketek Világszövetségének (WFD) első megtartott világkongresszusa (Róma, 1958) óta minden év szeptember utolsó hete a Siketek Nemzetközi hete (International Week of the Deaf). A hét méltó lezárásaként szeptember utolsó vasárnapján ünnepeljük a Siketek Világnapját (International Day of Deaf).
Valahol Hallássérültek világnapjának is fordítják. Ez azért lényeges különbség, mert így a nagyothalló emberek, azaz mi is bekerülünk a képbe. Arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk kicsit erről, hogy ti melyik állapotot tartjátok magatokénak. Melyik kifejezésről mit gondoltok.
Nem mindig a hallásvesztés mértéke határozza meg azt, hogy valaki siketnek vagy nagyothallónak „mondja” magát.
Vannak olyan emberek, akiknek van hallásmaradványuk, mégis siketnek vallják magukat, vagy vannak, akik súlyos hallássérülésük ellenére nagyothalló személyeknek. Véleményem szerint ez az emberek identitásától is függ. Szerintetek?
Többször írtam már róla, hogy a ’fogyatékkal élő ember’, ’fogyatékossággal élő személyek’ kifejezésekkel kicsit kettős érzésem van. Egyrészt tök jó, hogy a régebben használt szavakat, mint például a ’fogyatékos’, a ’béna’, a ’süket’ kezdték lecserélni, mert a hétköznapi életben is mondogatták nem hallássérült, mozgássérült emberekre is, sértő céllal. Ezért új szavakat készítettek, hogy ne legyen számunkra bántó. Külön tetszik, hogy elkezdtek odafigyelni rá, hogy ne főnévként, hanem melléknévként használják ezeket a jelzőket, mert ezek csak az állapotunkra utalnak. Másrészt meg nekem kicsit gyűjtőfogalom, hivatalos és általánosító.
Hallottatok már a People First Mozgalomról? Angolul a fogyatékos ember úgy van, hogy disabled person. De ha előszőr a fogyatékosságot említjük, akkor maga a személy háttérbe szorul. Rögtön mindenféle előítélet, sztereotípia el kezd cikázni a fejünkben.
Ezért találták ki, hogy fordítsuk meg a két szót, mert az ember a lényeg, nem az, hogy valamilyen fogyatékossága van.
Így született a kifejezés: person with disability (ember fogyatékossággal, akadályozottsággal). Ez nem túl magyaros, ezért fordították fogyatékossággal élőnek. Bár ugye így az elv sérült, mert megint ott tartunk, hogy először a fogyatékosság jut el az agyunkig.
A szándék megvolt. És még mindig jobb, ha valami sértő kifejezést használnak, amikor rólunk beszélnek. Viszont a szavakon kívül az is fontos hogyan, milyen hangsúllyal beszélnek rólunk, mert az is sokat elárul.
Siket? Nagyothalló? Implantos? Hallássérült? Hallásvesztéssel élő? Fogyatékossággal élő? Ti melyik állapottal azonosultok, melyiket szeretitek látni, hallani?
Boldog napot kedves siket, nagyothalló, CI-s, BAHA-s, hallássérült, halláskárosodott, hallásvesztéssel élő sorstársaim! Álljatok ki magatokért, a jogaitokért! 🙂
Kajtár Dóri
Borítókép: Unplash
Akinek nem áll a háta mögött támogató család, valóban nehezen találhatja meg önmagát, hiszen gyakran még a szülők sem tudják, mit kezdhetnek a gyerekükkel.” Riport Kiss-Weidinger Veronika élet- és párkapcsolati coach-csal
Veronikánál 3 éves kora óta áll fenn az állapot, az idegi eredetű a hallásvesztése, egy kísérleti gyógyszer okán. Hallásjavító készülékek nélkül ma már nem hall semmit. 3 éve van cochleáris implantátumja és elmondása szerint „csodálatos a vele való létezés”. Sokkal teljesebben hall vele, mint régebben a készülékkel. Jóban vannak.
Arra a kérdésemre, hogy a gyerekkorát befolyásolta-e a hallássérülése, azt válaszolta, hogy természetes, hogy befolyásolta, de a családja az ő mentsvára, akik által mégis kevesebb fájdalom érte, mint esetleg más hasonló problémával küzdő gyereket. A család védőburokként vette körbe, és sosem azt hallotta, hogy „nem vagy elég jó”, inkább azt, hogy „bármire képes vagy”. A külvilág persze nem mindig ezt igazolta vissza.
Az általános iskolában maradt egy ítélet foglyaként, főleg a tanárok részéről. A gyerekekkel kapcsolatban nem volt atrocitásban része, de kívülállónak érezte magát. Sokáig élt egyfajta szürkeségben, és „bocsánat, hogy élek” mentalitással épp azért, mert úgy érezte nem olyan, mint a többi ember, ezért a vele való többletmunka teher másoknak. Az egyetemen jól érezte magát, ott senki nem tekintette másnak, mint ami, hanem a munkáján és a vizsgáin keresztül látják.
Hogy milyen nehézségek érték a társadalomban, a környezetében? Az elhelyezkedést emelte ki. „Nehéz általában azok számára, akik „mások”. Nekem ebben is szerencsém volt, az első főnököm csodálatos ember volt, gondolkodás nélkül adott nekem esélyt.” De hozzátette, hogy alapjában véve, ha beleírja valaki az önéletrajzába, akkor nem valószínű, hogy behívnak interjúra. Így inkább a személyes bemutatkozásra lehet hagyatkozni, és ott elfogadtatni magunkat.
Egyébként a szakdolgozatának írásakor szembesült azzal, hogy milyen gyér lehetőségeket kínál pályaválasztás terén az iskolarendszer. Ha jól emlékszik, szövő meg műszaki rajzoló lehetne. Ez kétségbeejtő.
Ez szerinte főleg a vidéki régióra érvényes.
Nagyon különleges szakmája van, megkértem meséljen róla, mik befolyásolták a pályaválasztását. Annak idején nagyon nehéz volt számára kiválasztani a pályát. Csak annyit tudott magáról, hogy szeret olvasni, és ehhez keresett valamit. Mivel az osztályfőnöke nem igazán bízott az értelmi képességeiben, nem támogatta igazán. Felkerestek egy pályaválasztási pszichológust is, azóta tudja azt, hogy valakinek van papírja az nem egyenlő azzal, hogy tudása is van. Vera a megalázottság szót köti hozzá. És bár nem tudta magáról, hogy ő kicsoda, így nyomdaipari szakközépiskolába jártam, fényszedést tanult. Sosem dolgozott nyomdában, csak a gyakorlatok alatt. Ezt követően az uta a könyvtárba vezetett, amit nagyon imádott! Majd lett egy családi vállalkozásuk, egy pici boltjuk. Végül is a közös mindegyikben az volt, hogy beszélgetni kellett.
„Jöttek hozzám a lelki gondokkal, a kérdésekkel, a tanácstalansággal. A beszélgetések alatt – akkor még tudattalanul – mégis feloldódtak ezek a dolgok, a megoldáshoz közelebb jutottak a kérdezők. Hívást éreztem, hogy elvégezzek egy 9 hónapos önismereti tanfolyamot. Sorsfordító volt.”
Egyik alkalommal le kellett írni, hogy mi az, amit igazán szeret csinálni, és ez egyértelműen a beszélgetés és a vele járó segítésként jelent meg előtte. Ekkor még nem volt kész, mert le kellett győznie az azzal járó önbizalomhiányt, hogy más, mint a többiek. Vajon mennének-e hozzá olyan emberek, akik nem hallássérültek? Ez akkor oldódott meg, amikor az implantátum már megvolt. Minőségi ugrást eredményezett a hallásában, és az életvitelében is.
Az önismereti tanfolyam után elvégezte a Coach képzést. Life és business coach és párkapcsolati coach oklevelekkel is rendelkezik. A business coachingot nem használja, mert teljesen más kvalitások kellenek hozzá, mint a másik két területhez.
A szakdolgozatának témája nagyon érdekes volt, azt kutatta, hogyan fejeződik ki a másság az egyén és a társdalom kommunikációjában. Most csak tömören azt emelné ki, hogy az előítélet nagyon erős a társadalmunkban. (De később szívesen ír erről cikket, amit a magazin valamelyik későbbi számában közzétesszünk.) Viszont látja a pozitív jeleket, amelyek lassúak, de jelen vannak!
Én úgy látom Magyarországon nem annyira népszerű a pszichológushoz, coach-hoz menni, megkérdeztem Veronikától, hogy ő hogy gondolja? Tényleg így van, vagy ez csak a látszat? Mi a különbség, ha van a kettő között? Mi az a pont, ahol már érdemes meglátogatni pszichológust vagy coachot? Szerinte sem népszerű, mivel
a magyar gondolkodás nem problémamegoldó, hanem inkább elfojtó. A panaszkodásban világszínvonalúak vagyunk, de a megoldásukhoz való kulcsok keresésében már nem.
A pszichológushoz fordulást egyenlőnek tekintik azzal, hogy „hülye” az illető, vagy nem normális. Holott a komoly elmezavarokkal, a kóros elmebetegségekkel a pszichiáter foglalkozik, a pszichológus a lélek doktora (ideális esetben). A coach pedig egy olyan segítő, aki általános élethelyzetek, elakadások esetében tud utat mutatni. Nem tanácsol, hanem az ügyfelekből hívja elő a változásokhoz szükséges erőt, döntést, lépést. Az ügyfél jelzi a határait, a coach pedig segít abban, hogy felfedezze ki is ő valójában és mit szeretne igazán. Komoly lelki betegségek esetén: nárcizmus, depresszió stb. mindenképp pszichológushoz kell fordulni.
Minden ember életében eljön az a pont, amikor nem lát tisztán, amikor kérdéseket tesz fel magának: ki vagyok én? Jó helyen vagyok? Mit tegyek a kapcsolatommal? Mit tegyek önmagammal? Hogyan válhatok boldogabb emberré? Miért érzek ürességet?
Ilyen esetben nem mindig jó a családtag, vagy barát, mert abból a korlátolt nőzőpontból közelítenek az emberhez, amit ők gondolnak róla. Mindegyikünk egy ilyen dobozban létezik a környezet számára. A coach egy nyers, ismeretlen emberrel találkozik, akiről nincs előpreferenciája, így elfogulatlan tud lenni. Akkor is jó, ha valaki csak ki akarja beszélni magát, mert egy jó coach aktív jelenléttel dolgozik, aktív hallgatással, ami már magában ad egy megnyugvást és feloldozást. A coaching, mint Veronika mondta, megoldásfókuszú, vagyis, az ügyfélnek kell rájönnie dolgokra, kitűznie célt, miközben a coach fogja a kezét az úton.
Hatalmas önbizalmat ad, amikor az ügyfél rájön, hogy ő képes a változásra, képes döntéseket hozni és azokat következetesen végig vinni. „El kell mondanom, hogy nem mindig működik a coaching. Mivel ez kétemberes munka, van olyan, akik számára nehéz más nézőpontot keresni, vagy egyáltalán nem akar a változásban lenni. Szeretne segítséget, de mégsem csinálja a feladatokat.” Olyan is létezik, hogy nem valók egymásnak a coach és coachee. Nem tudnak együtt rezegni, együttműködni. Ez az együttrezgés nagyon fontos, mert, ahogy a barátaink esetében szükséges a szimpátia, úgy kell ez a jobb szó híján szimpátia, bizalom a coach felé. Itt kitárulkozik az ember, nem mindegy, kinek tárulkozik ki. Semmi baj, ha nem érez a leendő ügyfél közösséget a coach-csal, akkor meg kell találnia az ő emberét.
Arra is kíváncsi voltam, hogy Veronikát milyen téma miatt látogatják meg legtöbbször. És képzeljétek, a legtöbb esete a párkapcsolat témáját érinti. De a karrier, identitás, önbizalom kérdései is rendszeresen jelen vannak. Tulajdonképpen az összes életterület összefügg, tehát ha az egyik láb billeg, akkor a többi láb is megérzi valamilyen szinten.
Mivel ezek olyan témák, hogy órák hosszat lehetne róla beszélni, sőt könyveket lehetne róluk írni, ezért arra gondoltunk, hogy a témákat Veronika külön-külön részletesen is kifejtené és bemutatná nekünk a Lélekbúvár rovatban. Én nagyon örülök neki, remélem Nektek is tetszeni fog! Sok érdekes témakört fog érinteni Veronika. Lesz sok téma a párkapcsolati részt illetően, és természetesen az önfejlődés területe a másik, ami Veronikát is nagyon érdekli és folyamatosan maga is dolgozik ezen, átadva a tapasztalatokat „Azért is fontos ez, mert a külvilág visszajelzéseiből hajlamos az ember hatalmas önbizalomhiányt felhalmozni, ami a saját életét nehezíti meg. A mi esetünkben szerintem ez fokozottan érvényes probléma. De beszélünk a változásról, az új nézőpontok kereséséről, a bátorságról is.”
Végül az utolsó kérdésem az volt Veronikához, hogy szerinte mi a legfontosabb az életünkben?
„Most érzelgős leszek: tényleg a szeretet. A kapcsolatok a legfontosabbak, mégpedig a minőségi kapcsolatok. Annak az érzése, hogy fontosak vagyunk valaki számára. És emellett legalább annyira fontos az is, hogy értelmes munkát végzünk, hogy szeretjük, amit csinálunk. Megvan az az érzésünk, hogy jó élni, a mindennapokban jelen van a nyugalom, a biztonság érzése. Ezek a dolgok megadják azt, amit boldogságnak hívunk. Azt azért hozzáteszem, hogy ez széles spektrumú lehet, csak az én nézőpontom adja vissza. Más embernek lehet, hogy más a boldogság megélése.”
Köszönöm szépen Veronikának az inspiráló interjút! Találkozunk még írásaival a Lélekbúvár rovatban illetve lessetek be hozzá, a blogjára is, a http://parkapcsolatmuhely.hu oldalra. Ha bármi kérdésetek van, írhattok neki az info@parkapcsolatmuhely.hu email címre.
Az interjú a KÉPESEK vagyunk digitális életmód magazinban jelent meg. Más érdekes cikkeket is találtok a magazinban, itt tudjátok elolvasni.
Kajtár Dóri
Vannak, akik azért sajnálnak minket, mert nem sokmindent hallunk. Nos, tényleg nem jó lemaradni dolgokról, viszont a látásunk, megfigyelési képességeink kifinomultabbak lehetnek az átlagosnál, így olyanokat is látunk, amire mások nem figyelnek eléggé. Igen, a testbeszédből, mimikából sokminden levehető. Hallássérültként sok jelentőséget tulajdonítunk ezeknek, talán túl sokat is. És túlkombinálunk néha dolgokat. De az is tény, hogy sok nem hallott dolgot kiegészítenek. Sok hallássérült jó emberismerő, mert nem csak az az ember, amit mond magáról, hanem a teste sokat elárul róla.
Ha a testbeszédről van szó, mi jut eszetekbe először? Nem a mosoly, igaz? Mert az olyan természetes, hogy észre se vesszük. De ha nincs, nagyon feltűnne. Lehet nem ez a legfontosabb a testbeszéd-repertoárunkból (igen, ilyen mindenkinek van, csak nem mindenkinek tudatos), de én nagyon nagy rajongója vagyok a mosolynak, szóval a sorozat első részébe arról a görbéről szedtem össze 10+1 érdekességet – Barbara és Allan Pease: A testbeszéd enciklopédiája könyvéből – ami mindent egyenesbe hoz. 😉
#1 A mosolyt tudományosan is vizsgálják.
Ma már szinte mindenről neveznek el tudományágat. A mosoly tudományos vizsgálatáról először a 19. század elejéről készültek följegyzések. Guillaume Duchenne de Boulogne francia tudós elektrodiagnosztikai módszerekkel és elektromos stimuláció segítségével próbálta megkülönböztetni a valódi örömből fakadó mosolyt más mosolyfajtáktól.
A cikkben még több tudományos vizsgálatról lesz említés, de meglátjátok ezek nagyon érdekesek. 😉
#2 A természetes mosoly jellegzetes apró ráncokat, szarkalábakat csal a szem köré. Aki viszont csak színleli a mosolygást, neki csak a szája mosolyog.
Guillaume Duchenne de Boulogne megfigyelte, hogy a mosolygásban két izomcsoport játszik szerepet. A járomcsonti izmok (arc két oldalán futnak le a száj sarkáig) és a szem körüli izmok. A járomcsonti izmok tudatosan, a szem körüli izmok viszont akaratunktól függetlenül működnek.
Ha öröm ér bennünket, agyunk érzelmekért felelős területe olyan jeleket bocsát ki, amelyektől a száj- és arcizmaink összehúzódnak, szemünk összeszűkül, szemöldökünk kicsi t lejjebb ereszkedik.
Erőltetett műmosolynál is megjelenhetnek a ráncok a szem körül, megduzzadhat az arc, ami miatt úgy tűnik, hogy összeszűkül a szem és ezáltal a mosoly is őszintének látszik. De az igazán szívből jövő mosolynál a szemöldök és a szem közti húsos rész, a szemhéjránc kissé lefelé mozdul és a szemöldök vége is enyhén megereszkedik.
#3 A mosoly egyfajta behódoltságot jelent.
A mosollyal tudjuk jelezni, hogy nem „veszélyeztetjük” a másikat, és kérjük, hogy fogadjon el minket. A domináns egyéniségeknek ezért is nem annyira védjegyük a mosolygás, mert nem akarnak úgy tűnni, mintha behódolnának.
Az alárendelt szerepű emberek többet mosolyognak fölérendelt emberek jelenlétében akár barátságos, akár barátságtalan is a szituáció. Viszont a fölérendelt helyzetűek, az alárendeltek között és csak barátságos helyzetben mosolyognak.
#4 A mosoly ragályos.
Ezzel kapcsolatban Ulf Dimberg, az Uppsalai Egyetem professzora végzett kísérletet. A résztvevőknek az volt a feladata, hogy amikor vidám arcról mutattak nekik képet, akkor dühös arcot kellett vágniuk. A dühös arcra pedig mosolyogniuk kellett. A kísérleti személyek nem voltak teljesen urai az arcizmaiknak. Te az vagy?
Nézd ezt a mosolygós embert és legyél rá dühös!
Most pedig, mosolyogj erre a mérges emberre!
Sikerült? 🙂
Akkor se csüggedj, ha nem sikerült, hiszen ez a normális. A londoni University College professzora, Ruth Campbell szerint az agyban tükörneutron van, ezért a látott arckifejezést automatikusan lemásoljuk, még akkor is, ha sokszor nem tudunk róla.
#5 Minél többet mosolygunk, annál pozitívabban viszonyulnak hozzánk mások.
Főleg igaz ez Magyarországon, ahol az emberek fukarkodnak a mosolygással. Szeretünk mosolygós, vidám emberekkel egy társaságban lenni. Azért, mert
a mosolygós, nevetős arc hatással van az idegrendszerünkre.
Ha rosszkedvű, elkeseredett emberek vannak körülöttünk, akkor magunk is lehangolódunk és mogorvák leszünk. A mosolygós embereknek ezért van több barátjuk.
#6 Aki hazudik, annak a bal arcán feltűnőbb a mosoly, mint a jobbon.
#7 Egy óvodás gyerek átlagosan 400-szor nevet egy nap, egy felnőtt pedig 15-ször.
Ahogy növünk fel, egyre jobban komolyodunk. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is.
#8 A különböző mosolytípusok üzenetet közvetítenek.
CSUKOTT SZÁJAS MOSOLY
Üzenete: valamit titkol, a véleményét megtartja magának
A nők szokták alkalmazni, ha nem szimpatizálnak valakivel, de ezt nem akarják megmondani. A férfiaknál például, a sikeres üzletemberekkel készített interjúknál láthatjuk ezt a mosolyt, ha a sikerükről csak elvi síkon beszélnek. Titkolják a sikerük receptjét. Kiváló ellenpélda a brit vállalkozó, Richard Branson, aki nyitott szájjal mosolyog, mert szívesen részletezi, hogyan lett sikeres, mert nem nagyon van olyan, aki az ő pályáját követni akarná.
FELEMÁS MOSOLY
Üzenete: szarkazmus
LEERESZTETT ÁLLÚ MOSOLY
Üzenete: nevetősnek, játékosnak akar mutatkozni az illető.
Lelkes közönségreakciókra vagy szavazatokra utazók alkalmazzák szívesen.
HUNCUT MOSOLY
Üzenete: a leszegett, félrebillentett fejjel, felfelé sandítva mosolygás fiatalos, játékos és titokzatos benyomást kelt.
Diana többek között a mosolyával lopta be magát emberek ezreinek a szívébe.
#9 Társas környezetben több, mint harmincszor annyit nevetünk, mint magányosan.
Robert Provine nevéhez kapcsolódik a fenti megfigyelés. Aki egyedül van inkább magában beszél, mint nevet. A nevetésünk 15%-a kötődik vicchez, a többi 85% a kapcsolatteremtéshez kötődik.
Robert humoros videoklipet adott a kísérletben résztvevőknek és azt vizsgálta, hogy mennyit nevetnek, ha egymagukban, azonos nemű idegennel, vagy azonos nemű baráttal nézték meg. Aki egyedül nézte sokkal kevesebbet nevetett, mint aki másvalakivel, függetlenül attól, hogy mennyire találta mulatságosnak a videót. A vizsgálat eredménye tehát, hogy minél inkább társas az élethelyzet, annál gyakoribb és hosszan tartóbb a nevetés.
#10 A női agyba többletmosoly van programozva.
A nők társaságban és hivatalos környezetben is többet mosolyognak a férfiaknál. A nőknél a mosolytalanságból boldogtalanságra következtetnek, a férfiaknál pedig a nem mosolygás a dominancia jele.
Egyes vélemények szerint ez az alárendelt szerep miatt van, más vélemények szerint a nők „békítő-tápláló” szerepéből fakadóan. Egy kutatás szerint a lánycsecsemők már nyolchetes korukban jóval többet mosolyognak, mint a fiú csecsemők.
Dr. Nancy Henley, szociálpszichológus kutatásai szerint a nők társaságban töltött idejük 87%-ában mosolyognak, míg a férfiak csak 67%-ában. És a nők 26%-kal gyakrabban viszonozzák a férfiak mosolyát, mint a nőkét.
Ha egy férfi minél jobban meg tud nevettetni egy nőt, annál vonzóbb lesz a nő számára.
A nő a számára vonzó férfi viccein nevet, a férfit pedig az a nő vonzza, aki nevet a viccein.
A férfi szempontjából pedig nem az a jó humorú nő, aki vicceket mesél, hanem aki az ő viccein nevet. Derült ki Robert Provine megfigyeléseiből.
+1 A nevetés jót tesz az egészségnek. Gyógyít. Fogyaszt. 😀
A nevetés minden szervünknek használ. Felgyorsul a légzés, dolgozik a rekeszizom, a nyak, a has, az arc, a váll izomzata. A nevetés emeli a vér oxigén szintjét, serkenti a vérkeringést, ami gyorsítja a gyógyulást. Serkenti a természetes fájdalomcsillapítónak, az endorfinoknak a termelődését. Emellett a nevetés hatékony fegyver a stressz leküzdésében is. Ami szintén hozzájárul a gyógyuláshoz.
Norman Cousin példája elképesztő. Ízületi merevséget okozó csigolyagyulladást diagnosztizáltak nála, és az orvosok közölték vele, hogy nem tudnak raja segíteni. Amíg meg nem hal, addig rettenetes fájdalmai lesznek. Norman úgy gondolta,
hogyha a stressz okozta a betegségét akkor, ha ezt ellensúlyozva sokat nevet, akkor meggyógyul.
Fogta magát, beköltözött egy szállodába és kikölcsönzött minden létező humoros filmet és nevetett rajtuk. Féléves „nevetőkúra” után teljesen meggyógyult. Erről könyvében (Egy betegség anatómiája) részletesen beszámol.
Ma már sok orvos beépíti a gyógymódjába a humorterápiát és kórházakban bohócdoktorok segítik a gyerekeknek a gyógyulási folyamatát.
Mellesleg nevetéskor csökken a pulzusszám, tágulnak az ütőerek, javul az étvágy, elég a fölösleges testzsír. Henri Rubenstein neurológus szerint egy perc kiadós nevetés háromnegyed órára ellazítja az embert. William Fry, egyetemi professzor szerint száz nevetés annyi aerob igénybevétellel jár, mint 10 perc edzés az evezőpadon.
Nevessetek sokat! 😉
A cikket szerkesztette: Kajtár Dóri
Szeretem a lehetőséget. Az esélyt (ha olykor az a sokadik is). A kezdést. Szeretem mikor „legközelebb sikerülni fog” után végre eljön a pillanat, az a bizonyos legközelebb. Mikor elfelejtjük, hogy többször is nekifutottunk valaminek, mert már az átütő sikert élvezzük. Az új dolgoknak mindig van egy különleges hangulata, az új éveknek is. Talán ezért várom mindig annyira az újévet. Év végén megesik, hogy feszültek, frusztráltak vagyunk. Felhalmozódtak a teendőink, versenyt futunk az idővel és sohasem nyerhetünk. Vagy a környezetünkben sem annyira türelmesek az emberek, mert talán ők is ugyanebben a mókuskerékben „vergődnek”. De újévkor olyan, mintha tiszta lappal indulnánk.
Szinte mindenki érezte már: ”Jövőre jobban csinálom.” Holnaptól elkezdek diétázni, mozogni, következő vizsgaidőszakban időben elkezdem a felkészülést, jövő héten több időt fordítok a családomra, a barátaimra, pihenésre.
A következő nap/hét/hónap/év az az idő, amitől azt várjuk, hogy minden sikerülni fog, aztán elérkezik és azon kapjuk magunkat, hogy már a következő következőt várjuk.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az egyik nagy változás az volt, amikor rádöbbentem, hogy miközben a környezetemtől „elvártam”, hogy ne csak egy hallókészülékes lányt lássanak bennem addig pont én voltam, aki ezt sugároztam magamról. Én voltam, aki nem értékeltem magam helyesen. Tisztában voltam az értékeimmel, hogy okos, kedves, szorgalmas voltam, de amikor így láttam magam, akkor nem a hallássérült lányt láttam. Ilyenkor hallónak képzeltem magam. A kettőt egyszerre valahogy sosem tudtam összeegyeztetni. Ezt persze nem tudatosan, vagy direkt csináltam.
Sok évbe telt, míg a „két énemet össze tudtam kapcsolni”. Hogy az okos, értelmes lány ugyanaz, mint a hallókészülékes. Ez a gondolkozásmód nagyon durvának tűnhet, (az is) de rájöttem, hogy miért gondolkoztam így. Amikor járni kellett a pedagógiai szakvéleményezésre, ott olyan volt, mintha azt akarták volna mérni, hogy buta vagyok. Ha hallássérült, akkor nem létezik, hogy okos legyek. Nem mondták, ki de ezt érzékeltettek.
És most nem a szurdopedagógusomról, tanáraimról beszélek, mert ők és a szüleim egyfolytában biztattak és támogattak és ők itták meg legjobban a levét annak, hogy olyan makacs és ellenséges voltam. Emellett nem voltak velem egykorú hasonló hallásgörbével élő fiatal ismerőseim és ráadásul, ha szóba jött a hallássérülés idegenekkel, akkor is mindig kellemetlen érzésekkel párosult. Ezek miatt szégyelltem a hallássérült énemet és igyekeztem hallónak tűnni.
Aztán mikor összeálltak a dolgok: a jóakaróim tanácsai beértek, felnőttem, megtapasztaltam, hogy tudok egyedül is boldogulni úgy mint a hallók, valahogy egyszer csak elfogadtam a hallássérülésemet is. Sőt kezdtem büszke lenni rá, hogy én nagyothallóként vagyok okos, értem el azt, amit elérem. Jártam iskolába, tettem érettségit, nyelvvizsgát, végeztem el szakképzést.
Mikor a hallókészülékes énemre is büszkén néztem valahogy mintha a külvilág reakciója is megváltozott volna.
Mások is jobban elfogadtak. Én pedig rájöttem, hogy a közvetlen környezetem ezt nem is választotta ennyire szét, mint ahogy azt én tettem és érzékeltem.
Hogy jön ez az évkezdéshez? Hát úgy, hogy évelején tudatosan vagy tudat alatt felállítjuk a határainkat, a magunk és a többiekkel szemben támasztott „követelményeket”. Ezek szuperek lehetnek, meg motiválhatnak bennünket, de akkor lesznek igazán eredményesek, ha elfogadjuk magunkat, a hallássérülésünkkel együtt. Ez is hozzánk tartozik és nem, mint valami szégyenfolt, hanem , mint egy amolyan kihívás, egy akadály. De ha a nehézségeket tudjuk venni, akkor vannak szépségei is.
Valakinek ez az elfogadás könnyen megy. Szinte rögtön. Van, akinek időbe telik, akár hosszú időbe. Én is ilyen voltam, sok idő volt, mire összeállt bennem a kép. Nem mondom, hogy most mindent tudok, de az biztos, hogy mióta nemcsak, hogy elfogadom önmagam, úgyis mint hallássérült hanem büszkén is nézek magamra az pozitív kihatással volt az egyéb teendőimre is. Könnyebben mentek a hétköznapi dolgok is, mert nem vett el annyi energiát, hogy magammal dacoljak.
A cikket írta: Kajtár Dóri
Szeptember utolsó vasárnapja a Siketek világnapja. Ha érdekel hány hallássérült él a világon és ez a létszám hogyan fog növekedni, ha az emberek a szokásikon nem változtatnak, akkor egy korábbi írásomban megnézheted. Minket, nagyothallókat sokszor összetévesztenek a siketekkel. Hallókészülék, CI nélkül sokan tényleg azok vagyunk, viszont, ha felvesszük ezeket az eszközöket félhallókká válunk. E jeles nap alkalmából személyesebb oldalról szerettem volna megmutatni nektek a nagyothallók világát, ezért megkérdeztem halló embereket, hogy milyennek képzelik a nagyothallók életét (olyan hallássérültek, akik legalább az egyik fülükre, vagy valamilyen eszközökkel, valamilyen szinten hallanak). Majd néhány sorstársamat is megkértem, meséljék el, Ők hogyan élik meg azt a mindennapokban, hogy nagyothallók.
Nem könnyű ezt megfogalmazni, néhány mondatban meg főleg. 😀 Ahányan vagyunk, annyiféle mértékű halláscsökkenéssel, máshogy élünk meg szituációkat, más okoz nehézségeket. Épp ezért kérdeztem meg több embert is, de a Te történeted is érdekel!, írd meg hozzászólásban, vagy üzenetben, hogy neked milyen #nagyothallókéntavilág.
Na de nem szaporítom tovább a szót, most ti meséltek, jöjjenek a beszámolók! 😉
Kíváncsiak vagytok mit válaszoltak a jól halló emberek arra a kérdésre, hogy
HOGYAN KÉPZELED A NAGYOTHALLÓK ÉLETÉT, MILYEN LEHET HALLÓKÉSZÜLÉKKEL A VILÁG?
NEHÉZ, MERT /DE…
„Szerintem hallássérültnek lenni igazán nehéz lehet néha. Ha csak elképzelem, hogy mondjuk többé nem tudnám, felidézni sem tudnám mi a zene, végtelenül szomorú lennék… Mert nekem személyesen sokat jelent. Viszont zenétől függetlenül is lehet teljes és boldog életet élni, sőt sok halló ember nem is értékeli a zenét valami nagyra. Én úgy gondolom, hogy a látássérültek után a halláskárosodással élők vannak az egyik legnehezebb helyzetben, mert alapvető érzékelés képessége hiányzik az életükből. Viszont tudom, hogy ezt a hiányt rengeteg és csodálatos módon ki tudják pótolni és ezt nagyon becsülöm mindegyikükben!” (Roberta, 20)
„Nagyon sajnálom, de lehet vele élni. Sokkal nehezebb problémákkal is élnek emberek és csak csodálom az Ő élni akarásukat. A hallásproblémák sokszor felismerhetetlenek és addig nem is vesszük észre, míg nem szólnak róla. Csakis a megértés és az empátia segít.” (Jenő, 68)
„Úgy gondolom, nehéz lehet hallássérültként élni főleg, ha a sérülés nem veleszületett, hanem később alakult ki valamilyen külső tényező (például betegség) hatására.
Nagyon zavar, ha nem hallom mit mondanak vagy az is ha nem értem, például egy másik országban egy idegen nyelvet. Talán kicsit hasonló érzés lehet ez utóbbihoz az ő helyzetük, persze ettől összetettebb.
Sokszor a tanulás és a munka, kapcsolattartás is nehezebb lehet vagy hátráltatottabb számukra, adódhatnak kirekesztések is, ami fájdalmas, megalázó, nehezen feldolgozható. Egészen biztos vagyok benne, hogy agyunk plaszticitása miatt náluk más agyi területek jóval fejlettebbek lehetnek, mint a jól hallókéi. Szociálisan érzékenyebbek.” (Mária, 40)
„Azt gondolom, hogy ma Magyarországon nem könnyű dolog hallássérültnek lenni, mert bár nagyon sokat fejlődött a magyar társadalom megértés és befogadás terén, még mindig bőven van hová fejlődni.
Sokan még a hallókészülék látványától is zavarba jönnek, nem beszélve arról, hogy mennyire idegenkednek például a jelbeszédtől, és sajnos olyannal is találkoztam már, amikor értelmileg akadályozottnak gondoltak valakit azért, mert másképp artikulált a halláskárosodása miatt. Éppen ezért fontos, hogy felhívjuk a figyelmet erre az állapotokra. Nagyon sokan nincsenek tisztában alapvető fogalmakkal, nem tudják elképzelni azokat a nehézségeket, amikkel a hallássérülteknek meg kell küzdeniük, nem tudják, hogy hogyan tudnak segíteni nekik (pl. úgy beszélünk a hallássérültekkel, hogy rájuk nézünk, segítve ezzel a szájról olvasást) egyszerű, hétköznapi helyzetekben.
Bízom abban, hogy a hasonló rendezvények segítenek megértésben és a befogadóbb társadalom kialakulásában! (József, 28)
„Őszintén szólva, még nem sokat gondolkodtam erről, de abban biztos vagyok, hogy nagy adag kitartásra, lelki erőre és persze humorérzékre van szüksége az embernek nap, mint nap. Mindaz, aki el tudja fogadni, hogy hallássérült, együtt tud élni a nehézségeivel, sőt, becsüli azt, amire tanítja, ez nagy tiszteletet ébreszt bennem. Ők tudják milyen igazán figyelni a másikra!” (Tekla, 21)
„Szerintem sok kívülálló a nagyothallással kapcsolatban a hiány és a nehézség fogalmaira asszociál elsősorban. De én a környezetemben lévő személyes példából adódóan is úgy látom, hogy az
aki hallássérültként él, bár lehet, hogy bizonyos területeken nehézségekkel kell szembe néznie, de ugyanakkor más képességei sokkal kifinomultabbak és fejlettebbek, mint a halló társaiké. Tehát ez valamilyen plusz dolgot is hozzá ad az ember személyiségéhez, amivel kiemelkedhet a környezetéből az által, ha az erősségeire koncentrál, azokat fejleszti.”
(Noémi, 23)
HASONLATOK
„Köztünk vannak, de mégsem, mintha csak árnyak lennének, amelyeket könnyen mellőzhetünk a köztünk lévő fal miatt. De az árnyaknak nem akadály átjutni a falon. 🙂 ” (Klaudia, 24)
„Nagyothallónak, hallássérültnek lenni olyan lehet, mintha a víz alól hallgatnánk, ahogy mások a felszínen beszélgetnek. Nem értjük tisztán vagy egyáltalán, így aztán leutánozni, helyesen kiejteni is nehéz, amit mondanak. (Enikő, 28 )
„Szerintem hallókészülékkel élni olyan, mintha nehezített pályán csinálnád a mindennapokat és csak ennyi hint-et (segítséget) kaptál volna. Lehet, hogy elég, lehet, hogy nem. Ha játék lenne, azt mondanám, olyan mint a Honfoglaló. Egyedül is megy, de párban több mindenre vagy képes.” (Abigél, 23)
A GYEREKEK NEM CSAK CSÚFOLKODÓAK, HANEM VANNAK KÖZÖTTÜK AKIK, NAGYON KEDVESEK ÉS SEGÍTŐKÉSZEK. (Ha minden gyerek ilyen lenne/ lett volna, akkor szerintem sokkal jobb önbizalommal élnének ma a nagyothallók…)
„Hát biztos nem lehet könnyű azoknak a gyerekeknek, akik nem jól hallanak, vagy nem is hallanak. De szerintem, ha rendesek hozzájuk a többiek, akkor egyszerűbb talán. Fel kellene fogni nekünk is, hogy van olyan helyzet számukra, amikor sokkal több türelem, segítség kellene nekik és a szülőknek.” (Levi, 14)
„A hallássérült embereknek sokkal több dologra kell odafigyelniük, például fürdéskor ki kell venni a hallókészüléket és utána visszatenni, az alvásnál ugyanez a helyzet. De ha reggel az ébresztőre kell felkelni és alvás közben nincs hallókészülék, akkor nehéz meghallani.”(Hanna,10)
Ezeknek az elképzeléseknek szerintem sok köze van a valósághoz, de nézzük meg, hogyan válaszoltak a hallássérült sorstársaink. 🙂
„Nem érzem magam különbnek vagy másnak, mert nagyothalló vagyok. Néha előfordul egy-két kommunikációs probléma/akadály, de ezekből inkább vicces sztori kerekednek, minthogy hátranyom származna belőle. Optimista világnézetemből kifolyólag igyekszem mindenben és mindenkiben meglátni a jót és arra figyelni, hogy éppen milyen problémája van.” (Márió, 24)
„Állandóan készen állni arra, hogy nem fogsz hallani valamit. Körülírni úgy tudnám, hogy van a tény, hogy valami random szót, hangot, megszólítást, mindenféle szabályszerűségtől mentes időszakokban nem fogok hallani.
Én ezt úgy élem meg, hogy ha a madár nem nekem csiripel, hanem háttal áll, nem fogom hallani Ha meg nekem csiripel, rám néz, akkor nem mindent fogok hallani.
Mindegy az, hogy ez a madár egy egyszerű kis veréb, vagy egy magasabb egzisztenciájú paradicsommadár. Ha a hátamnak káromkodik a kondorkeselyű, nem biztos, hogy meghallom. Ha meg az arcomba, nem biztos, hogy megértem. Készenlétben állni pedig az, amit én az életemnek nézek, mint hallássérült.”(Levi, 22)
„ Örülök, hogy van hallókészülékem és mikor kicsi voltam akkor mindig eltakartam a fülemet és most nem megyek sehová nélküle. Most már nem takarom a fülemet. A matek nehezen megy, mert nagyon figyelni kell, de olvasni nagyon szeretek.„ ( Petra, 10)
„Nagyfokú halláskárosodásom van, csodák meg nincsenek. Nekem annak kell örülni ha valami hallható lesz, a beszédértés álom marad. Segít valamit a beszédértésben, nem olvasok olyan profin szájról, hang és kép kell hozzá. 2 véglet van az embereknél, az egyik, hogy azt hiszik fülesekkel minden tök jó, mindent értek. A másik, hogy semmit. Elég uncsi minden alkalommal elmagyarázni:
Nem a hangerő a fontos, hanem az artikuláció.
Frászom van a tömegtől. Ha rajtam kívül kettőnél többen vannak egy társaságban, végem. Főleg ha van háttérzaj is. Sose sül el túl jól. Előbb utóbb lemaradok, többiek egymáshoz is beszélnek, nem rosszindulatból csak hát, ha egymásnak beszélnek, nem fogják kitekerve tartani a fejüket miattam, és lassabban beszélni. Nincs pofám folyton visszakérdezni, megállítani a párbeszédet. Ilyenkor hiéna mód lesem, hogy valaki leszakad a csoportból, hogy négyszemközt legyek valakivel. A bulik így kínzás nekem. Vagy halálra unom magam, vagy bunkó módon a telefonba süllyedek. Nincs igazán jó megoldás. Pedig nem szeretem a magányt. És mégis. Hisz már egy minimális beszédes helyzet totál lemerít. Egy olyan napon, mikor bemegyek városba, nem kell buli, nagy társaságnak lenni, akár csak anyuhoz, boltba jobban elfáradok,mint egész napos fizikai munkával a szőlőben, nagy melegben.
Illesztékekkel se vagyok teljesen kibékülve. Kényelmes, nincs gond, de mégis. Kis meleg, izzadás, csikál, érzem, ahogy csordogál pár izzadságcsepp. Ezt se lehet teljesen megszokni. Nincs normális beszédértésem, ha szólnak hozzám, oda kell fordulnom. Mikor csinálok valamit, legyen az pl. főzés, nagyon ki tudnak zökkenteni a koncentrációból ezzel. Filmet, tv.t nem tudok nézni. Csak felirattal. De azért vannak jó dolgok is. Az alvás. Tőlem b@szhatnaka macskák akár mellettem, az uram ébresztője se fog sose kelteni, ha én alszok, akkor alszok. Ha nyugit, csendet akarok, egyszerűen csak kikapcsolok. Igazából sorolhatnám a dolgokat napestig. A lényeg ez a beszéd dolog. Nem vagyok remete típus, de sok ember egyszerre nekem sok. És elfáradok. Nagyon. És ezen sajnos a hallókészülék se segít igazán.” (Viola, 40)
„Nem szeretem a nagyothalló, hallássérült kifejezéseket, hanem inkább hallásban akadályozott személy vagyok. A hangokat másképpen hallani, egy segédeszköz segítségével, néha furcsa.
Meg kellett küzdenem a hallásomért, még nem vagyok az út végén, mindennap jön egy új helyzet.
Szeretek csoportokkal dolgozni, tervezni, szervezni, társaságban lenni, tanulni, és persze vég nélkül csacsogni a hozzám közel állókkal. Nagyszerű egy ilyen nehéz és összetett nyelven kifejezni magam, mint a Magyar nyelv. Néha este arra gondolok, jó lenne este is hallani, zavar, ha nem hallok. (Eszti, 25) „Hallókészülékkel élni nem egyszerű dolog, de ugyanakkor úgy gondolom, hogy ennek is megvan a maga szépsége. Számomra még izgalmat is jelent, főleg mikor új dolgok előtt állok, hogy hogyan fogadják majd a jól halló társaim, hogy hogyan tudok boldogulni egyes helyzetekben. Általában nem jelent akadályt, de voltak olyan dolgok, amikor sok nehézséggel kellett megküzdenem. Ilyen például mikor először csináltam nyelvvizsgát, és a „Hallott szöveg értése” résznél első alkalommal magnóról ment a szöveg. Ami persze nem sikerült, ezért más alternatívát szerettünk volna a családommal. Végül kiegyeztünk abban, hogy meg kell csinálnom azt a részt, csak valaki felolvassa nekem a szöveget. Így már rögtön könnyebb volt, sokat segített, hogy tudtam szájról is olvasni. Na igen, a szájról olvasás nagyon sok más dologban is segít/ett, például ha egy zajos környezetben beszélgetek a barátaimmal. Egyébként meg egyes dolgokban nem jelent hátrányt, egyetemre járok, olyan szakon tanulok, amit mindig is szerettem volna, közben még diákmunkát is végzek, ahol a kollegáim nagyon rendesek velem, mindenben segítenek, ha nem értek/tudok valamit. Közvetlen vagyok, szívesen ismerkedem új emberekkel, a barátaimat is nagyon szeretem.
Azóta ez sokat változtatott! 🙂 „ (Dóri, 21)
Azért sokszor nem bánnám, ha én is hallóként élhetnék. Nem lenne gondom. Mondanám, hogy sokkal, könnyebb sokkal nehezebb, de nem tudom egyiket se mondani. Amikor hullafáradtan érkezem haza az nem attól van, hogy elmentem valahova, hanem a sok zajoktól. A sok autó, kiabálások, és amikor nagyon oda kell figyelnem, mit mondanak nekem.
Van blogom 2 is, amit imádok. Alkotós oldalam is van. Nem tudd igazán akadályozni semmiben. Hisz van, amit elértem. Benne lettem a tv-ben az Esély c. műsorban. Van könyves blogom, ami sikeresebb lett, mint vártam. Ami nehéz még, hogy sem ismerkedni, sem barátkozni nem tudok.
Ezért inkább nem is erőltetem. Így emiatt sokszor vagyok magányos. Néha olyan jó lenne, ha nem néznének engem, hogy hallássérült vagyok, hanem mint halló emberként akkor lehet, másképp lenne, nem tudom.” (Ági,35) „Volt egy időszak, pár hónap, amikor nélkülöznöm kellett a hallókészülékeimet, mert egymás után pár alkalommal a hallókészülékhez tartozó illesztéket nem sikerült jól elkészíttetni, a rossz illesztékek miatt sajnos a füleim kisebesedtek. Ahhoz, hogy új illeszték-lenyomtatot tudjak levetetni, teljesen meg kellett gyógyulnia a füleimnek, semmi seb s duzzanat nem lehet. Ki kellett ezt várni hallókészülék nélkül, hát nem volt ez egyszerű. Felelősségteljes munkám során rendszeresen kell konzultálnom a kollegáimmal, főnökömmel, s ez most nagyon nehéz lett. Rájöttem, hogy a profi szájrólolvasási képességemmel se tudok mindig minden helyzetben helytállni, mennyivel könnyebb hallókészülékkel együtt. Úgy éreztem magam ebbe az időszakban, mint egy feszített íj, hogy folyton figyelnem kell, nehogy valami fontosról lemaradjak (hiszen nem látom a hangsúlyokat, így a beszéd tartalmából tudom csak leszűrni, hogy mi a fontos infó s mi nem). A szemem sarkából érzékelve minden mozgást, oda kellett nézzek, hogy hozzám szóltak-e, nincs nyugta ilyenkor az embernek… Gyorsabban fáradtam, s bár szeretem a munkámat, de ezen időszak alatt alig vártam, hogy vége legyen a munkaidőnek s hazamehessek pihenni (ilyenkor szemem szigorúan becsukva, páromnak szólok előre, hogy nem szeretnék figyelni…). Amúgy maradványhallásos nagyothallóként rég megszoktam azt a készenléti állapotot, ami a hallásommal jár, hogy nem engedhetem el magam, mert akkor sok mindenből kimaradok. De ez a hallókészülék-nélküliség (ami nagyon ritkán fordult elő eddigi életem során, születésem óta egy kezemen tudom csak megszámolni) szinte elviselhetetlen szintre tudta kikényszeríteni ezt a készenléti, szurikátás figyelő-állapotot. Nem kívánom senkinek… (Anni, 43) HÉTKÖZNAPOK „Párommal a minap voltunk egy bankban ügyeket intézni. Amikor sorra kerültünk s odaültünk az ügyintéző asztalához, akkor odatettem az asztalára egy Phonak Roger Selectet, ami egy vezeték nélküli okosmikrofon. Az ügyintéző hölgytől természetesen engedélyt kértem, hogy használhassuk ezt a kis kütyüt, mert ez segít nekünk, hogy jobban értsük őt, ő ezt rögtön lelkes hangon megadta, s mondta, hogy nagyon tetszik neki (tényleg egy dizájndarab), s ez milyen jó, hasznos eszköz. Tényleg zökkenőmentesen ment vele a beszélgetés. Korunk jellemzője most már, hogy sokunk nyitott a technikai újdonságokra, sok okoseszköz került a piacra, amelyek kezdenek az árukkal is elérhetőbbé válni számunkra. A hallókészülékek is okosodnak, számos okos kiegészítő eszköz is társul hozzájuk. Az a tapasztalatom, hogy velük nemhogy a kapcsolatfelvétel válik könnyebbé, hanem a beszélgetést is sokszor barátságosabb, könnyedebb mederbe tudja terelni, segít a hallássérüléses stigma lebontásában is, mert szinte mindenki technikai eszközök garmadájával jár-kel, ebben semmi szokatlan nincsen.” (Gábor, 53) |
„A hétköznapjaimban jól boldogulok a hallókészülékemmel, igaz vannak gondok, mint minden hallássérültnél. Például a zajos utcán nem tudok telefonálni másokkal, így megkérem, hogy a Messengeren kommunikáljunk egymással. Vagy megpróbálok keresni egy csendesebb helyet, ahol lehet. Anyukámmal így szoktunk írásban beszélni. De ha olyan környezetben vagyok ahol nincs zaj, vagy kevésbé, például otthon, vagy egy utcában, akkor tudok telefonon beszélni.
Meg nekünk hallássérülteknek oda kell figyelnünk a közlekedés során, az autókra, pályaudvaron, itt nehéz szerintem arra figyelni, amikor bemondják, hogy mikor melyik vonat indul. Ez engem zavar, hogy nem hallom jól, ilyenkor megkérdezek valakit hogy „ez a vonat arra megy amerre szeretnék menni?” (Virág, 30)
FÉL FÜLLEL
„… 3 évesen vesztettem el a bal fülemre a hallásom, 6 évesen jártam 80 dB körül, mostanában nem jártam hallásvizsgálaton, de közel vagyok szerintem a teljes siketséghez azon a fülön. A másikkal szinte teljesen tökéletesen hallok. Így sokszor észre se veszem, hogy valami probléma lenne a hallásommal, a legtöbbször akkor zavaró, amikor a barátaimmal elmegyünk valahova, ahol nagy zaj van, hamar el szoktam fáradni, mert nagyon nagy koncentrációt igényel, hogy tudjam követni a beszélgetéseket és még így is sokszor lemaradok. Amit mások észrevesznek, az talán az, hogy mindig a bal oldalukra helyezkedem (volt hogy az egyik exbarátom nem volt hajlandó így menni, mert hogy az illemszabályok szerint a jobb oldalon kell mennie a barátnőnek. Persze semmit nem hallottam abból, amit mondott). Amikor gyerek voltam, csak a tanáraim és a legjobb barátaim tudtak róla, hogy nem hallok tökéletesen, mert előfordult, hogy ha valaki megtudta, belekiabált a fülembe, hogy „ezt hallod?”. De mióta felnőtt(ebb) vagyok, azóta sokszor ezzel kezdem, egyáltalán nem „szégyellem”, fontosnak tartom, hogy tudják az emberek.
Főleg munkahelyen, ahol fontos, hogy ha valaki hangzavarban szól hozzám vagy akkor, amikor más is beszél, ne higgye hogy bunkóságból nem válaszolok, illetve hogy segítsenek azzal, hogy szépen artikulálnak, hangosabban beszélnek ha úgy alakul. De most már a legtöbb dolog azért gördülékenyen megy, 23 év alatt hozzászoktam.
16 évig zenéltem, az elején „csakazértis” alapon kezdtem el, hogy megmutassam, így is lehet. Nem könnyű, mert főleg zenekarban rettenetesen nagy koncentrációt igényel, hogy tudd mikor kell belépned, de imádtam minden percét. 🙂 (Fanni, 26) Fanni a WMN oldalára írt hosszabban a témáról, érdemes elolvasni.
„Azt hiszem, én vagyok a „nem tipikus nagyothalló”, hiszen a nagyothallók és siketek társadalmához képest hallónak számítok, mert az egyik fülemmel hallókészülék nélkül is elfogadhatóan hallok. A valóban jól hallók közt viszont egyértelműen hallássérült vagyok, mivel az egyik fülem siket, és már ez, önmagában is jelentősen megnehezíti az mindennapokat, különösen úgy, hogy a másikon is van egy enyhe halláscsökkenés. Hála Istennek, létezik már technológia, ami vezeték nélküli hangátvitellel megoldja a siket fülem problémáját, és a halló, de kicsit gyengébb fülemet is megsegíti.
Sok évig éltem hallássérültként hallókészülék nélkül, és megtanultam az ezzel járó kihívásokhoz különféle technikákkal és magatartásformákkal alkalmazkodni, de a készülék hordása a hallásélmény és kommunikáció szempontjából rengeteg előnnyel és könnyebbséggel jár, amikről most már nem szívesen mondanék le.
Így nehézséget elsősorban az térhallás hiánya, illetve a háttérzajban való beszédértés okoz, ezeken sajnos a hallókészülék sem segít.” (Gyula ,44)
COCHLEÁRIS IMPLANTÁTUM
Amikor a hallás egyre jobban romlik és már a hallókészülék sem segít, vannak akik bátran bevállalják a műtétet, jobb hallás reményében. Következzen Dzsenifer és Patrícia beszámolója:
„ A nevem Patrícia, 19 éves hallássérült vagyok. Olyat szeretnék megosztani veletek, amit nem minden ember gondolna, hogy ilyen is létezik a világon. Szeretnétek, hogy elmeséljem nektek, hogyan lettem hallássérült? Születésem után súlyos betegséget kaptam el: RSV vírust. Ettől sokáig kórházba voltam. Elmúltam 1 éves, amikor hazamentem. Kis idő után kiderült, hogy a hallásommal baj van. Ez valószínűleg a betegség utóhatása. Orrmandula műtét után, sem lett jobb. Volt illesztékes készülékem is, de attól állandóan begyulladt a fülem. Az implantáció segített rajtam. Emlékül már semmi nem hallanék. 5 éves koromban kaptam a CI-t. (Cochlearis implantátum). Műtét után integrált (= befogató) óvodába jártam halló gyerekek közé. Nehezen tanultam meg beszélni, olvasni, írni. Anyukám és tanáraim sokat segítettek a fejlődésben. Nagyon hálás vagyok a sorsnak! Egy évig jártam a nagyothalló oviba, majd a műtét után integrált oviba jártam. Onnantól kezdve végig integrált iskolába jártam. Sok dolgot kipróbáltam, sportot, táncokat. A hallássérültnek mondom, hogy nem kell félni, bátran próbáljatok ki mindent jó lehetőséget. Engem nem zavar a hallókészülék, csak nagyon kell vigyázni rá.
A hallókészülékkel nem olyan, mint a „rendes” hallás. A zajokat nehéz kiszűrni sokszor fárasztó. Hangos környezetben nehéz koncentrálni, tanulni. ezeket nekünk hallássérültnek tanulni kell, nem automatikus, mint a hallóknak. Hallókészülék nélkül viszont sokkal sivárabb lenne az életem.
Nagyon szeretem a zenét, táncolok és videókat készítek. A videókban a hallássérülésem történetét és az élményeimet mesélem el. Örülök, hogy hallok és hogy teljes életet élhetek. Így kerek számomra a világ. :)” (Patrícia, 19)
„A cochleáris implant rengeteg mindenre megtanított amióta sülve-főve együtt vagyok vele. Megtanított hálásnak lenni, megtanított örülni az apró hangoknak, megtanított türelmesnek lenni, megtanított nem csak hallani, de érteni is, megtanított, hogy bizony vannak helyzetek, amikre jó odafigyelni… .Ugyanakkor megtanított dühösnek lenni,(ezalatt az elemcserét értem, amit gyakran kell cserélni), vagy megtaníttatta velem, hogy ez egy küzdelem, hogy néha fájnak a hangok, és ezt bármi áron, de el kell viselni. Megtanított olykor sírni akár a fájdalomtól, akár az örömtől, megtanított értékelni, MEGTANÍTOTT amiért én sohasem tudok eléggé köszönetet mondani neki. Amíg hallókészülékem volt, az akkori 80dB- nem tudtam értékelni, tisztában voltam vele, hogy az úgy jó ahogy és punktum. Ugyanakkor kerestem a tökéletest, a ha kicsit is jobbat, mert tudtam, hogy van ilyen, és lehetséges valamilyen úton a változás.
És azt mondom, hogy amióta megvan a Cochleárisom, kiegyensúlyozottabb vagyok, az önbizalmam nőtt nem is kis mértékben, és már érzem és tudom azt, hogy én is értékes vagyok a világ számára, és tudom, és arra biztatom azokat az embereket, akik nem mernek belevágni, hogy veszíteni valójuk nincsen! Szavakkal kifejezhetetlen, és megfogalmazhatatlan érzés érteni úgy, hogy közben nem nézek a másik ember szájára.
Elmondhatatlan megdöbbentő, és hatalmas technikai fejlődés ez az implantátum! Bárki is találta ki : neki köszönhetem, hogy most hallom a madarak csicsergését, a könyvem lapozását, a csoszogásom, a suttogást, vagy akárcsak a saját hangom, míg ezt hallókészülékkel egyáltalán nem hallottam.” (Dzsenifer,21)
Eszter megható szavaival búcsúzom, ami remélem nektek is erőt és kitartást ad az utunk folytatásához. 😉
„Nehéz kérdés, hiszen nem vagyok hallássérült. Néha-néha, mikor különböző problémák miatt egyik vagy mindkét fülére nehezebben hall az ember, könnyebben belegondol és átértékel. Az egyetemen szinte suttogva beszélő tanár előtt fülelve, a sokadik (meg nem ismételt) viccről lemaradva, az ismétlések számával egyre komorodó és végül „hagyjuk”-ot legyintő válaszadóval szemben állva felértékelődik a kitartásotok. Őszintén, nem tudom milyen lehet, de felemelő, ahogy sokan minden nehézség ellenére a legjobbat hozzátok ki a helyzetekből, sokszor nem éltek az amúgy jogos „kifogásokkal” és motiváltok másokat!”
Ti minek tartjátok magatokat? Siketeknek, nagyothallóknak vagy hallássérülteknek? Írjátok meg Számotokra milyen #nagyothallókéntavilág! Vigyázzatok magatokra és Boldog Siketek Világnapját! 😉
A cikket szerkesztette: Kajtár Dóri
Veletek elő szokott fordulni, hogy amikor visszakérdeztek vagy mondjátok, hogy „nem hallom”, abban a pillanatban eljut az agyatokig, hogy mit mondtak? Vagy, hogy olyan jól kommunikáltok, hogy levonják a következtetést, miszerint „rajtad nem is látszik, hogy hallássérült vagy”!
Velem sokszor volt már ilyen és kellemetlenül éreztem magam, mert magyarázkodnom kellett, hogy nem hazudok, hanem tényleg az előző percben nem hallottam, most meg már értem.
Gondolkoztam, hogy ezek mi miatt lehetnek? És arra jöttem rá, hogy talán azért lehet, mert…
…ATTÓL, HOGY HALLÓKÉSZÜLÉKÜNK VAN, NEM AZT JELENTI, HOGY MINDENT HALLUNK
A hallókészülék nem olyan, mint a szemüveg, hogy felteszed és kész, probléma megoldva.
A hallókészülék rengeteget segít, de a beszéd megértéséhez figyelni kell. Nekem a szájrólolvasás a biztosíték. Az egész napos (szájról) olvasás után, ha már fáradtak vagyunk, akkor kevésbé tudunk koncentrálni, az agyunk sem reagál a hangokra úgy és ennek eredményeként nem hallunk úgy, ahogy kellene.
…KÜLÖNBSÉG VAN HALLÁS ÉS ÉRTÉS KÖZÖTT
Előfordul, hogy halljuk, hogy beszélnek hozzánk, de a beszédet nem értjük. Nem azért, mert magának a szónak a jelentésével nem lennénk tisztában, hanem mert csak hangokat hallunk, nem szavakat. És van, amikor már a logika sem segít. Az, hogy kívülről úgy tűnik, hogy mindent hallunk, az azért is lehet, mert már gyakorlottak vagyunk a hallott magánhangzókkal való keresztrejtvényezésben. 😀
… NINCS KÉT EGYFORMA PILLANAT
Nincsenek egyforma szituációk. Számít a környezet, a helyszín, a személyek hangfrekvenciája. Ha az utcán elmegy egy hangosabb jármű, akkor az abban a pillanatban kimondott szavaknak annyi. 😀 Emellett minden nagyothalló más frekvenciát hall vagy nem hall. Valaki a mélyebb hangú, valaki a magasabb hangú személyekkel tud könnyebben társalogni. Ezért nem igaz az a feltevés, hogy „de az XY is nagyothalló és ő hall engem, akkor te miért nem?”.
És attól, hogy a múltkor tök jól hallottunk valakit, nem jelenti azt, hogy most is jól fogjuk.
… MINTHA FÁZISKÉSÉSSEL ÉRKEZNE A HANG
Azt figyeltem meg, nem egyszer történt már olyan, hogy egy beszélgetés alatt már másodpercekkel ezelőtt bezáródott a beszélgetőtárs szája, de én csak jóval később hallottam, amit mondott. Mire eljut a fülemhez, addigra már visszakérdezek és együtt mondjuk a választ. És jön a csodálkozás, hogy „ha hallod, akkor miért kérdezel vissza”. Hát ezért, mert amikor még visszakérdeztem nem hallottam. 😀
Mi is megtesszük a magunk részéről, hogy zavartalan legyen a kommunikáció, de jó, ha a környezetünk is tudja, hogy miért lehet, hogy olykor könnyen megy velünk a kommunikáció, máskor meg egy kukkot se értünk belőlük. És van, hogy hirtelen ezt nem tudjuk jól elmondani, megfogalmazni. De nem egyszerű, mivel olyannak magyarázzuk, aki sose tapasztalta, és mi se tudjuk mihez hasonlítani, mert mi meg nem tudjuk milyen mindent hallani.
Egy biztos: ritkább, hogy azt mondjuk, nem halljuk, miközben igen. Sokkal inkább gyakoribb, hogy bólogatunk vagy úgy teszünk, mintha értenénk, pedig lövésünk sincs a témáról, de erről majd legközelebb! 😉
Veletek szoktak ilyen furcsaságok történni?
A cikket írta: Kajtár Dóri
Március 15-én emlékeztünk meg az 1848-as szabadságharcról. A történelem során egyfolytában küzdenünk kellett a szabadságunkért, önállóságunkért. Hogy jön ez ide? Szerintem hallássérültként még többet kell tennünk, hogy az önállóságunk megmaradjon és ne legyünk a sztereotípiák, társadalmi elvárások, esetleg családtagok, barátok által helyesnek vélt döntések, életutak rabjai. Ne azt az életet éljük, amit mások kitalálnak, intéznek nekünk.
Az a tény, hogy fogyatékkal, azaz a hallás hiányával élünk, érzékennyé teszi a körülöttünk élőket. Úgy értem, hogy sajnálják, hogy mi nem hallunk jól és ezért próbálnak valahogy kárpótolni minket és ott segíteni, ahol tudnak. Főleg családtagok, barátok kiállnak mellettünk, ha valami igazságtalanság ér bennünket az iskolában, hivatali ügyintézéskor, orvosnál…
Például, ha lenéző hangnemben beszélnek hozzánk vagy üvöltöznek velünk egy ügyintézés során -mert nem hallunk-, akkor legközelebb ettől meg akarnak óvni bennünket egy újabb megaláztatástól, ezért előfordul, hogy „majd ők kezükbe veszik az ügyünket” és intézik helyettünk.
Ezzel nem lenne gond, ha gyerekkorban történik vagy, ha mi magunk kérjük meg erre őket. Én kifejezetten szerettem gyerekkoromban, ha az orvoshoz elkísért valaki és kisegített, nehogy félrehalljak valamit. (Régebben írtam már az orvoshoz járással kapcsolatos „élményeimről”, ha lemaradtatok róla, itt elolvashatjátok 🙂 )
Tényleg nem a segítéssel van baj. Nem vagyok híve annak, hogy büszkeségből ne fogadjunk el, vagy ne kérjünk segítséget, amikor szükségünk van rá. Hálásak vagyunk, hogy segítőkészek az emberek. De véleményem szerint különbség van segítségnyújtás és segítségnyújtás között. Ez alatt azt értem, hogy bizonyos emberek túl lépnek egy határt és már nem segítenek, hanem helyettünk akarnak dönteni, cselekedni. Ha hagyjuk magunkat, akkor ez átmehet amolyan leuralásba is.
Láttátok a Hallgass a szívedre című filmet? Jól bemutatja, hogy az anyuka milyen nagy befolyást gyakorolt a siket lánya élete felett. Amikor a lánya már kezdett olyan dolgokat csinálni, ami az ő elképzelésébe már nem illett bele, akkor úgy alakította a dolgokat, hogy mégis csak az legyen amit ő akart.
[fusion_builder_container hundred_percent=”yes” overflow=”visible”][fusion_builder_row][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]
Az ember szereti a családtagjait, barátait, és mivel sokat köszönhet nekik, nem szívesen konfrontál velük. A lány kezdetben hagyta elveszíteni a boldogságát, a szabadságát, majd mikor rájött erre, hogy nem ez az az élet, amit élni szeretne, elkezdett a szívére hallgatni és úgy élni, ahogy jónak látta. Ez sajnos csak úgy tudott megvalósulni, hogy a kapcsolata megromlott az édesanyjával, mert ő ezt nem nézte jó szemmel.
Szerencsés vagyok, mert az én szüleim szerették volna, ha megtanulok önállóan boldogulni. És hagyták, hogy én döntsem el milyen szakmát akarok választani és az ilyen jellegű dolgokban meghagyták a szabadságomat. Ha bárki a kelleténél jobban bele akart szólni az életembe , akkor igyekeztem illedelmesen megmondani neki, hogy ne tegye. Persze az iránymutatást, tanácsokat megvizsgálja az ember és eldönti, hogy úgy szeretné csinálni, de megvan a szabadsága arra is, hogy nem.
Kell, hogy erős legyen az önbizalmunk és ne akarjuk, hogy mások döntsenek helyettünk csak, hogy a felelősséget rájuk tudjuk hárítani vagy a döntésünknek és a tetteinknek következményét rájuk tudjuk fogni. Másrészről pedig a körülöttünk élő embereknek pedig kell egy érettség, hogy hagyjanak minket az önállóság útján meg akkor is ha kezdetben nehezebben megy, mert az átlagosnál kiszolgáltatottabbak (talán naivabbak is) vagyunk a nem hallásunk és az ebből fakadó kezdeti bizonytalanságunk miatt.
Nehogy félre értsetek, nem a szülőket, családtagokat, ismerősöket akarom gonosznak bemutatni. Azért nehéz téma ez, mert ők jó szándékúak, szeretnék, hogy boldoguljunk. Csak figyelni kell arra, hogy ne essenek túlzásba az erőszakos segítéssel. Mert attól, hogy elintézik helyettünk, azzal nincs megoldva a probléma. Ahogy nem normális dolog az, hogy bárki életébe beleszóljunk, irányítsuk, ugyanígy van a hallássérült személyekkel is. Végül a film is happy end-del végződik ezen a szálon, mert az anyuka is rájön, hogy nem jól csinálta a dolgokat. A lánynak megmaradt a szabadsága és helyreállt a kapcsolata is az édesanyjával is.
[/fusion_builder_column][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]
Nektek mi a tapasztalatok? Mi a véleményetek, túlzásba esnek az emberek a segítéssel? ? Szavazzatok facebookon is, kíváncsi vagyok mennyire gyakori probléma ez.
A cikket írta: Kajtár Dóra
[/fusion_builder_column][/fusion_builder_row][/fusion_builder_container]
Amikor ovis korban derül ki egy gyerekről, hogy nem jól hall (mint az én és a legtöbb nagyothalló ismerősöm esetében: 3-5 éves korban mondták ki, hogy hallókészülékre van szükségünk), akkor nem tudatosul rögtön a gyerekben, hogy mi is történik vele.
Mi éltünk ugyanúgy tovább, de a környezetünkben sok minden megváltozott. Én úgy éltem ezt meg, hogy valamit minden reggel betettek a fülembe, amire nagyon vigyáznom kellett. Első alkalommal az óvó nénik is megcsodálták, majd a gyerekek (később az osztálytársak is) úgy nézték, mintha valami turisztikai látványosság lennénk a készülékemmel. Nem értettem miért lettem hirtelen ilyen érdekes.
Kívülről egyértelmű volt a változás. Dóri készüléket kapott, mert nem hall.
De én nem tudtam, hogy nem hallok. Utólag jöttem rá, hogy ennek az volt az oka, hogy míg nem volt készülékem, addig is boldogultam, szájról olvastam, figyeltem a testbeszédeket és azt hittem, hogy ez a normális. Eszembe se jutott, hogy más esetleg máshogy hall. Nekem pedig ez volt a természetes.
És őszintén nem emlékszem, hogy lett volna katartikus élményem az első készülékemmel. Azok a készülékek még nem voltak olyan jók. A hallásomban nem vettem észre változást, de az emberektől kiemelt figyelmet kaptam.
Majd mikor iskolás lettem és a kamasz korba léptem, egy-két alkalommal rajta kaptam embereket, hogy muszájból kedvesek velem, csak mert nem lehetnek bunkók velem. Ez a felismerés nagyon sokkolt. Nem szerettem ha előttem megjátszották a kedvest, mögöttem meg azt gondolták, mondták, hogy „olyan fárasztó ez a Dóri”, „olyan idegesítő, hogy folyton értetlenkedik!”, „nem ér, hogy neki mindent lehet”. Ez persze csak néhány eset volt, de elkezdtem félni, hogy mi van, ha a többiek is így gondolkoznak?
A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most ki van velem tényleg, csak magam miatt, mert engem bír, és ki azért, mert úgy erkölcsös, hogy segít nekem. Ezért egy időben mindenkivel szkeptikus voltam. Most már kinőttem, de akkor rossz érzés volt, és mérgeskedtem, hogy ha nem lenne baj a fülemmel, akkor velem is őszinték lennének az emberek…
15 évesen, mikor megkaptam a második készülékem, akkor nagyot fordult velem a világ, mert eddig ismeretlen hangokat is hallottam, akkor tudtam meg például, hogy milyen a madárcsicsergés. Az önbizalmam is sokat nőtt. (Annyi mindent lehetne még erről még mesélni, de majd máskor. 😉 )
Most viszont megmutatom nektek, hogy gyerekkoromban milyen válaszokat adtam arra a kérdésre, hogy miért nem felesleges, hogy nekem is van fülem.
Íme a vicces listám, ami akkor gyógyír volt számomra, de még most is megmosolyogtat.
Mikor láttam képet arról, hogy valakinek nem volt füle, beláttam, hogy hálás lehetek, hogy van fülem, még ha nem is hallok jól vele. (Láttátok, hogy egy kislány, aki fül nélkül született, hallani fog?
A fülünk olyan mint egy polc, elég sok minden fér rá. Hallókészülék, szemüveg, fülbevalók és egyéb ékszerek. 😀
A hosszú hajúak biztos megértenek, de mikor rövid hajam volt, én akkor is szerettem a fülem mögé tenni a hajtincseimet. A filmekben, reklámokban jól néz ki a lobogó haj, de a valóságban olyan jó érzés, hogy nem lóg az arcunkba a hajunk, hanem a fül „megfogja”. Meg is kaptam párszor, hogy ne csináljam már, hogy a készüléken, szemüvegen kívül még a nem kevés hajamat is odapakolom, mert elálló füleim lesznek.
Tudtátok, hogy nincs két egyforma fül? Amolyan azonosításra is lehetne használni, mint az ujjlenyomatot. De azért érdekes lenne, ha a rendőrök fülön csípnék a tetteseket. 🙂
Ugye, mindenkinek van egy ismerőse, aki tudja mozgatnia fülét a kezei nélkül is? Ki nem rohangászott cseresznyékkel a fülén nyáron? Vagy a barátaink felvidításához használt grimaszok, vicces fejek vágásához is szükségünk volt a fülünkre.
Érdekes, hogy fül nagyon intelligens testrészünk. Nemcsak a hallásért, egyensúlyozásért felel, hanem színekkel jelezhet betegségeket. Az egyfolytában vörös színű fül utalhat veseproblémákra, míg a színtelen, sápadt fülcimpák vitamin vagy kalciumhiányra.
Én már nagyon szeretem a két fülemet, ne haragudjatok rá ti sem! 😉
A cikket írta: Kajtár Dóri
Az írásaimban sokszor megjelennek a halló-hallássérültek közötti konfliktusok. Nem bántásból, tiszteletlenségből vagy panaszkodás céljából. Csupán fontosnak tartom, hogy jelezzük a társadalom felé, hogy mik okoznak nehézséget nekünk. Tapasztalataim szerint a legtöbben (idegenek is) szeretnének segíteni, csak nem tudják, hogyan tehetnék.
Sokat szoktam gondolkozni, hogy kinek a segítségével tudtam elérni, ami eddig elértem. Egy ideje foglalkoztat, hogy szeretnék írni arról, hogy mennyire hálás vagyok a halló embereknek, hogy befogadnak, támogatnak, bátorítanak minket és segítenek nekünk álmaink elérésében. Úgy gondoltam a holnapi Hálaadás ünnepe jó időzítés lesz a köszönetem kifejezésének.
Pár dolog, de a legfontosabbak, amit köszönök a halló embereknek. 😉
Tényleg nagyon köszönöm a családomnak, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy teljes életet éljek.
Bár az elején biztos megijedtek, hogyan fogok felnőtt koromban boldogulni, mikor szakszerűen kezeltették a helyzetet (hallókészülék és szurdopedagógus) és jöttek az első sikerek, megnyugodhattak. Az, hogy a nagyszüleim, a szüleim, a testvéreim és a barátaim hittek bennem nagyon sok erőt adott.
Azért valljuk be, nem lehet egyszerű annyiszor szépen válaszolgatni, amennyiszer én visszakérdezek. Komolyan, egyszer számolni fogom, hogy egy héten hányszor kérdezek vissza. Szerintem percenként 1 visszakérdezés (egy fáradtabb, beszélgetős időszakomban ez biztos több lenne :D) kijönne: ebben az esetben, ha csak 20 évet számolok, akkor már 10 512 000-szer visszakérdeztem. 😀 Aztaa, köszönöm, hogy az esetek többségében nyugodtan addig ismételtétek a mondatokat, amíg meg nem értettem. Külön jó érzés az, mikor az öcséimtől hallom, hogy mennyire büszkék rám.
Ahogy megkaptam a készülékem (5 évesen), akkor kezdtem el járni Éva nénihez, beszéd és egyéb készségek fejlesztése végett, hogy a sulira is felkészüljek. Nagyon-nagyon kellemes emlékeim vannak ezekből az évekből. Ahhoz képest, hogy nem hallok elég jól, viszonylag szépen megtanultam beszélni és ezt Éva néninek köszönhetem. Bele se merek gondolni, ha nem járok szurdopedagógushoz, az iskolában biztos nem tanultam meg volna olvasni a többiekkel. Így az első osztályban nem amiatt unatkoztam, hogy semmit nem értek az egészből hanem, azért mert megvártam, hogy a többiek is megtanuljanak olvasni. Remélem, hamarosan ti is közlebbről megismerhetitek!
Mai napig emlékszem, hogy milyen megtiszteltetésnek vettem, mikor az igazgató bácsi közölte velem, hogy nagyon örülnek nekem, és nyugodtan, örömmel járjak iskolában, szeretettel várnak. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy nem szívesen látnának a halló gyerekek között.
Persze szinte mindig első padban ültem, és megengedték, hogy a barátnőm lehessen a padtársam. Amikor a tanár háttal volt, (ugye legtöbbször ez van) akkor nem hallottam, amit mondott és még a fél szöveget is kitakarta. A barátnőmmel, Hannával kifejlesztettünk egy módszert: mindig egy bizonyos szögben tartotta a kezét, úgy, hogy tudjak másolni róla, de amit nem írt le a tanár a táblára és fontos volt, akkor azt szóban gyorsan elmondta. Neki igazi kiképzés volt ez a 11 év, hiszen a gimi végéig együtt ültünk és tőle aztán tényleg nagyon sokat kérdeztem. (Ha a10 milliót vesszük, akkor vagyúgy 5 milliót tőle kérdeztem vissza. 😀 Köszi Hanna!! 😉
Az osztálytársaim, diáktársaim nem csúfoltak. A tanáraim is nagyon segítőkészek voltak. Keresték, hol segíthetnek, órák után is elmagyarázták, ha valamit nem értettem. És nem volt még egy olyan ember, aki annyi reményt fűzött volna, hozzám, mint a sakk tanárom. 😀
Na, azt gondoltam, hogy ez a fajta jólétem az egyetem kezdetével véget ér. Nem fog ismerni senki, úgy hallottam a tanárok semmibe veszik a diákokat. Jegyet sem aszerint kap a diák, amit megérdemel. Kellemeset csalódtam, mert már a beiratkozáson ott volt a Debreceni Egyetem egyik szervezete, a DEMEK (Mentálhigiénés és Esélyegyenlőségi Központ) és bemutatták, hogyan fogják segíteni a tanulmányainkat. Az évfolyamtársaim közül szinte mindenki segítőkész volt, aki nem, az nem a hallássérülésem miatt. A tanárok, előadók közül is szinte mindenki megtalálta a módját annak, hogy segítsen. Erről majd egy másik posztban írok. 😀
Hálás vagyok mindenkinek, aki segített, hogy a hiányosságaim ellenére a suliban eltöltött idő alatt megalapozzam a jövőmet!
Felnőttként pedig a napunk minimum harmadát a munkahelyünkön töltjük. Ezért sem mindegy, hogyan viszonyulnak hozzánk. Szerencsémre a munkahelyeimen is nagyon jó helyzetben voltam. Már diákmunkásként is mindig odafigyeltek rám, hogy ne érjen hátrány semmiben. Sőt még a moziba is felvettek, pedig oda azért kell hallani. Most egy irodában dolgozom, és a kolléganőim is rendkívül támogatóak, telefonálnak helyettem, és segítenek, ha valamit a fülem miatt nem tudok, de ha más miatt van szükségem segítségre, akkor is. Köszönöm!
Végül, de nem utolsó sorban, nagyon köszönöm azoknak a személyeknek, akiknek a segítségét szoktam kérni az utcán, tömegközlekedési eszközökön, bevásárlóközpontokban, ügyintézéskor. Köszönöm, hogy sokan ismeretlenül is olyan kedvesen szoktak segíteni!!
Nekem a hit nagyon sokat adott és ad a mai napig. Kamasz korszakomban ott voltam azokkal az érzésekkel, hogy érek-e annyit, szerethető vagyok-e annyira, mint egy tökéletesen halló ember. Isten szeretete segített abban, hogy szeressem magam, és vegyem észre, hogy mások is szeretnek. (A kamaszok érzéseit, ha halló, ha nem, akkor se lehet kiismerni 😀 )
Nekem Isten volt az a személy, akivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy 100%-osan megért. Majd egy éve mikor, megismertem az első nagyothalló ismerősömet és összebarátkoztunk, akkor voltak hasonló érzéseim, hogy végre valaki teljesen érti, érzi, átéli, amiket én is. 🙂
Ti miért vagytok nagyon hálásak a hallóknak? 😀
Írta: Kajtár Dóri
Képek: /unsplash.com
Tudom, nem mindenki olyan szerencsés, hogy rátaláljon arra a közegre, ahol érzékenyen és befogadóan állnak a hallássérüléséhez. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne változtathatnátok ezen. Tudom, egyszerűbb lenne, ha természetes lenne az embereknek az, hogy tudják, hogyan viselkedjenek veletek, de az élet már csak ilyen: nem mindig fenékig tejfel. Márpedig a te kezedben van a megoldás, te tudod megnevelni a környezetedet, és megtanítani egészen alapvető dolgokra. Mondom, mit tehettek azért, hogy minél hamarabb beálljon a harmónia és az egyetértés.
Sokan hajlamosak vagyunk megbántódni, félni attól, hogy felvállaljuk, hogy igenis, több segítségre van szükségünk. Egyszerűbb kaméleon módjára beolvadni a társaságba, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben nem értitek, mi történik, és rosszul is érzitek magatokat.
Pedig az az igazság, hogy te udod mire van szükséged, és neked kell kifejezned az igényeidet, hogy a társaság tudja, hogyan változtasson. Ha van ismerősöd, aki motyog, sose néz rád, mondd meg neki! És ne csak egyszer, hanem rendszeresen, mindig, hogy rögzüljön bennük, és megszokják. Hidd el, nem veszik zokon, és egy idő után természetessé válik nekik.
Persze, ne csak parancsokat osztogass, hanem kérj, és magyarázd el, miért kéred! A hallók nagy részének lövése sincs arról, hogy mit jelent hallássérültnek lenni, sőt, rengeteg tévhit él bennük a hallássérülés kapcsán.
Mesélj a világodról, avasd be őke! Hidd el, elcsodálkoznak majd, és sokkal könnyebben kitalálják mauktól is majd, hogy mi okoz nehézséget, és hogyan segítsenek ki szorult helyzetben.
Semmi baj nem történik, ha kiborulsz, és rosszul esik valami. Nem vagy ettől hisztis, se gyenge. Nem szégyen kifakadni, ha valami nehézséget okoz, ha nem mennél tábortűz mellé sütögetni este, mert nem fogsz látni és érteni semmit! Nyugodtan add önmagad! Azt majd mindenki eldönti később, hogy akar-e veled így több időt tölteni, vagy nem.
Ez van, vannak emberek, kik képtelenek arra, hogy együttérezzenek, alkalmazkodjanak, elfogadjanak. Még akkor is, ha te vagy a világ legcukibb tündérmanója. Ha olyan emberrel találkozol, aki minden erőfeszíésed ellenére sem alkalmazkodik egy kicsit sem hozzád, engedd el! Neked és neki nincs dolgotok egymással. Ez nem a te veszteséged, és nem is téged minősít!
Tudod, én egy alkalommal ezt a tanácsot kaptam:
Te már sokmindent letettél az asztalra. Sokat idomulsz az emberekhez. Ideje, hogy ők is feljöjjenek a te szintedre.
És tudjátok, ez egy nagyon hasznos és igaz tanács volt. Fogadjátok meg ti is!
A cikket írta: Puha Andrea
