Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége
Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége
Sokan úgy gondolják, hogy a jelnyelv a siketek anyanyelve, és majd valamikor egyszer ők is meg szeretnék tanulni, ha lesz rá idejük. Ha úgy adódik, az utcán, munkahelyükön…stb. tudjanak segíteni egy siket embernek. De amúgy, nincs rá szükségük és amúgy se ismernek senkit, aki jelel.
Akik régóta olvassátok a bejegyzéseimet, tudjátok, hogy én is integráltan nőttem fel, nem voltak hallássérült ismerőseim, se siketek, se nagyothallók. Ezért gyerekkoromban sosem merült fel bennem, hogy jelnyelvet tanuljak. Azonban, mióta a SINOSZ közösségének tagja lettem, összebarátkoztam siketekkel is, így már megvolt bennem a vágy, hogy tudjak velük kommunikálni jelnyelven. Őszintén, volt bennem egy kis félsz, hogy nehezen menne a megtanulása, és ott volt az is, hogy nem volt időm beiratkozni tanfolyamra.
Néhány éve összeszedtem nektek, milyen módszerekkel próbálkoztam elsajátítani egy-egy jelet, addig is, amíg nem jártam tanfolyamra. Ha kíváncsiak vagytok, akkor itt el tudjátok elolvasni.
Jelenleg gyógypedagógiát tanulok az egyetemen, így szeptembertől tanórák keretein belül elkezdtem tanulni a jelnyelvet. Hurrá!!!
Nem mondom, hogy könnyű, de sokszor nagyon közelinek érzem magamhoz. Olyan érzés, mintha valahol mélyen a részem lenne, már ismerném ezt a nyelvet.
Na de mit meséltek a többiek?
Nagyon megleptek az érzéseim, és kíváncsi voltam, vajon mit gondolnak a barátaim. Nekik is a hangzó nyelv az anyanyelvük, hallássegítő eszközöket hordanak, ki hallókészüléket, ki cochleáris implantátumot. Hasonlóan integráltan tanultak, dolgoznak és nagyothalló identitásúak.
Fanni a COVID helyzetet emelte ki. Ebben a helyzetben a szájról olvasás sokszor nem lehetséges, így a jelnyelv lehetőség lehet a kommunikációs szakadék áthidalására. Illetve szerinte a jelnyelv kapcsolódik hozzánk. Nem biológialag, de egy részünk valamennyire nekünk is „siket”. Ezt nagyon jól szemléltette, egy példát hozott rá.
Valakinek az apukája francia és akkor a francia nyelvet szeretné megtanulni, mert kötődik az édesapjához.
Fanni augusztusban kezdte el a tanfolyamot, az identitásának egy részeként fogja fel, másrészt a járványhelyzetben a jelnyelv számára egy mentőöv.
Barbi anno azért kezdett el jelnyelvet tanulni, mert érdekelte, illetve ha tovább romlik a hallása, akkor se maradjon eszköztár nélkül.
Nagyon élvezte, hogy kedves, pozitív szemléletű oktatóktól tanulhatta a jelnyelvet, akik maguk, a hétköznapok során aktív jelnyelvhasználók. Azért ajánlja másoknak is a jelnyelv tanulását, mert ezen keresztül új kultúrákat, új embereket lehet megismerni. Mint minden idegen nyelv, a jelnyelv is plusz lehetőséget rejt magában. Itthon is van lehetőségünk elkezdeni tanulni, majd kamatoztatni. És az sem utolsó szempont, hogy a magyar jelnyelvből lesz lehetőség a jövőben nyelvvizsgát is tenni, ami a hallássérült fiatalok számára nagy segítség lesz a diploma megszerzésére.
Eszter a magyar nyelv írott formáját tartja az anyanyelvének. Az írott magyartól a jelnyelvhez vezető út nem volt teljesen egyenletes. Lelkesen elkezdte tanulni, majd abba hagyta, majd végül az egyetemi oktatásra és egyéb eseményekre elkezdett jelnyelvi tolmácsokat hívni. Azt mondja számára megkönnyebbülés volt, mert mindent értett. Tolmácsaival lassan 5. éve működnek együtt. Nagyon örült a jelnyelv akkreditációjának, de fél attól is, hogy nem tud időben nyelvvizsgát tenni belőle, ezért a doktori nyelvvizsga bemenetet végül angolból kell teljesítenie, de esetleg a doktori kimeneten már második nyelvként eltudja fogadtatni a jelnyelvet. Emellett sok emberrel ismerkedhetett meg a jelnyelv által.
Ha megjött a kedvetek, hogy nagyothallóként is tanuljatok jelnyelvet, akkor nézzetek szét a tanfolyamok között.
És ha még nem láttátok a SINOSZ közreműködésével készült társadalmi célú reklámfilmet, amelyik pont arról szól, hogy a halló emberek miért kezdtek el jelnyelvet tanulni, akkor itt mindenképp nézzétek meg, megéri!
Kajtár Dóri
A kiemelt kép forrása: forrás: pexels.com
99 éve alakult meg a Siketek Sportklubja, amelyre 2018 óta június 2-án, a Magyar Siketsport napján emlékezünk meg. Ez alkalomból beszélgettünk egy fiatal úszóval, Freund Balázzsal, aki integrált körülmények között nőtt fel, kisgyerekkora óta hallók között jár oktatási intézményekbe és sportegyesületekbe is. Jelenleg a Testnevelési Egyetem hallgatója, úszó edző szakon, nappali tagozaton. A 20 éves sportoló szerint az egyetem nagyon befogadó és rugalmas, a szaktársaival jó kapcsolatot ápol, ami megkönnyebbülést jelent számára. A Kőér utcai Kőbánya SC egyesület egyetlen hallássérült úszója, de a nemzetközi versenyeken, mint Magyar Hallássérült Válogatott sportoló képviseli hazánkat.
Mióta úszol?
17 éve úszok, a mai napig is versenyszerűen. Egy héten tízszer van edzésem, reggel hajnalban és késő délután.
Mennyire befolyásolja a hallásveszteséged a felkészülésedet, a versenyzésedet?
Alapvetően a kommunikáció és a bizalom az edzőim és köztem nagyon felszínes, így legtöbb esetben csak magamra számíthatok. Ettől függetlenül keményen edzek, igyekszem fenntartani magamban a motivációt és szellemileg, fizikailag felkészülni a nemzetközi versenyekre.
A versenyeken rajtnál közepes szinten hallom a dudát, nagyon koncentrálok abban a pillanatban. Ez az egyetlen dolog, ami plusz erőfeszítéssel jár számomra.
Az edzők hogyan tudják támogatni a nagyothalló sportolókat?
Az idők változnak és az emberek is generációról generációra. A világ egyre jobban megértő és nyitott az elfogadásban a hátrányos helyzetű emberek felé is. Jelenleg, akik már 20-30 éve edzenek sportolókat, és hozzájuk kerül egy hallássérült gyermek, számukra újdonság és idegen az egész helyzet. Nem tudják hogyan kell kommunikálni ezekkel a gyerekekkel. Viszont a fiatal edzők ebben a korban nőttek fel, ezért ők már jártasabbak ezen a téren. Én azt tanácsolnám nekik, hogy amikor beszélni akarnának velük, akkor artikulálva és lassan beszéljenek egyenesen velük szemben.
A siketek és a nagyothallók érzékenyek, de nagyon lelkesek és kitartóak. Az edző személyiségétől is függ hogy a hallássérült sportoló és a közte lévő kapcsolat milyen úton halad. Azt gondolom, hogy ha már kimondjuk az esélyegyenlőséget, akkor etikailag és emberileg is álljunk hozzá.
Úszó edzőként tanulsz. Milyen karriert képzelsz magadnak?
Nem szeretem előre megmondani a jövőt, ilyen szempontból babonás vagyok, mert balszerencsét is hozhat. Mindenesetre nemes ügyért fogok dolgozni és meglátjuk majd mit hoz a jövő.
Van példaképed?
Nem egy van, hanem több is. Vannak tulajdonságok és tettek, amelyek meghatározzák az emberek személyiségét, akiktől tanulhatnánk, mert példaértékű, amit tesznek vagy tettek. Úszó edzőként a példaképem Széchy Tamás, a filozófiája és a karizmája miatt; a kosarak világában Michael Jordan és Kobe Byrant a kitartásuk és a kemény küzdelmük miatt; a futball világában Lionel Messi az alázatossága és a szerénysége miatt; a Hollywoodi színészek közül pedig Keanu Reeves az arany szíve miatt.
A koronavírus mennyire változtatta meg a felkészüléseteket? Maradtak el világversenyek? Számomra kedvező volt a koronavírus kezdeti időszaka, mert akkor májusban érettségiztem, rendesen fel tudtam készülni a tesztekre. A sportra nézve nem volt semmi probléma, éppen akkor nem lett volna semmilyen világverseny, amire elmehettünk volna. Csak annyiban történt változás, hogy a 2021-es májusi Siketlimpiát áttolták egy évvel későbbre 2022 májusra, amire éppen készülök fel.
Melyik verseny volt a legnagyobb élmény számodra? Melyik eredményre vagy a legbüszkébb?
A 2017-es törökországi, Samsunban megrendezett Siketlimpia hatalmas élmény volt számomra. 2016-ig nem is tudtam, hogy létezik ilyen nagy világverseny a siketek részére. Egy új lehetőség volt az életemben, amit ki is használtam és az ottani elért eredményekre is nagyon büszke vagyok. Önmagamhoz képest a 400 méter vegyesen teljesítettem nagyon jól, 14. lettem a felnőtt mezőnyben 16 évesen. Emellett megismerhettem a siket sportolókat. Egy nagyon együttműködő és barátságos légkörbe kerültem.
Milyen terveid vannak a sporttal?
Az úszás az életem részévé vált. Semmi nem tart örökké. Addig fogok úszni, amíg lelkileg és fizikailag képes leszek edzésekre járni nap mint nap. Ha eljön az idő a ,,sportkarrier” lezárására, akkor utána úszó edzőként szeretnék majd tevékenykedni. Nem fogok elszakadni a sporttól. Önmagában az uszodai légkörbe beleszerettem, mert megnyugvást és békét hoz a lelkembe.
Van mottód?
Igen van. Ami nem öl meg, az megerősít!
Mit üzennél azoknak a nagyothallóknak, akik vacillálnak azon, hogy sportoljanak?
Azt üzenem nektek, hogy egészségmegőrzés szempontjából mindenképp mozogjatok rendszeresen bármilyen mozgásformával: futás, biciklizés, kosárlabdázás.
Viszont ha komolyan belevágtok egy sportba, akár versenyszerűen is, akkor kössétek fel a gatyátokat, mert egy jó hosszú, tartalmas és kemény hullámvasút szerű úton fogtok haladni.
Ahhoz hogy eredményesek legyetek sok türelem, kitartás, szorgalom és küzdelem kell. Egyik pillanatról a másikra nem történnek csodák, de a befektetett munka és energia megtérül, megérik a gyümölcs!
Szinte mindenki találkozott már TED előadással. De vajon hallássérültek is mernek nyilvános beszédet tartani? Igen! Hoztam nektek 7 bátor előadót, akik a hallássérülésükről, kihívásokról és megoldásokról meséltek.
Már 37 éve szervezték az első TED konferenciát. Egyszeri eseménynek indult, de egyre nagyobb igény lett rá. Napjainkra igen népszerűvé váltak ezek a 18 percnél rövidebb, de annál inspirálóbb beszédek. A konferenciákat a kaliforniai Montereyben tartották, az előadások témái a nevükhöz(Technology, Entertainment, Design – technológia, szórakoztatás, dizájn) kapcsolódtak. Azóta létrehozták a TEDx-et, amelyek -néhány feltétel betartásával- bárki által megszervezhető, önálló TED-események. Így a legkülönbözőbb témákkal ismerkedhet meg a hallgatóság.
(A videók feliratosak, automatikus fordításnál a magyar nyelvet is ki lehet választani.)
#1 ANGELA IRWIN – Amit a hallásom elvesztése és visszaszerzése tanított az inklúzióról (What Losing My Hearing and Getting it Back Taught Me About Inclusion)
Angela Britton melletti tanyán nőtt fel Angliában. Amerikában szerezte meg a szociológia és pszichológia alapdiplomáját a Northern State University-n, a mestert pedig Denverben. Életvezetési tanácsadóként dolgozik, megalapította a Joyful Life Solutions. Jelenleg Dél-Franciaországban vezeti vállalkozását. Célja, hogy segítse azokat a nőket, akik elvesztették az önbizalmukat.
Hallását 7 évesen kezdte elveszíteni, ami 15 év alatt folyamatosan romlott. Egyszer látta anyukáját sírni, nagyon rosszul esett neki, mert nem akart csalódást okozni. 22 évesen műtötték meg, először a jobb, majd a bal fülére kapott cochleáris implantátumot.
Olyan érzés volt számára, mintha második esélyt kapott volna az életre.
Ha kíváncsi vagy milyen párhuzam lehet a hallásvesztés és a Kintsugi edények között, akkor mindenképp nézd meg.
#2 LINNAEA MALLETTE – Hallásvesztés CPR – A kapcsolat életben tartása (Hearing Loss CPR -Keeping the Connection Alive)
Linnaea jogosan kapta meg az „Oticon Focus on People” díjat, amelyet azok kapnak, akik szembeszállnak a nagyothalló sztereotípiákkal. Bár nyugdíjas, mégis nagyon aktív. Előadásokat tart, könyveket ír, fotózik, blogot vezet, és YouTube csatornája is van. Négy szenvedélye a hallássérülés, a nehézségek leküzdése, a nyilvános beszéd és a macskák.
Mit jelent a CPR? Milyen félreértésekbe keveredett a hallásvesztése miatt? Kiderül a 2017-ben tartott előadásából.
#3 RACHEL KOLB – Siketként a halló világban
Siketként született, 18 évig tanult beszélni. Most angol szakos és író szeretne lenni. Az új-mexikói lányt akcentusa miatt sokszor angol, ausztrál vagy skandináv származásúnak szokták hinni. Egyik fülében hallókészülékkel, másikban implantátummal, integráltan tanult. Szájról olvas és a jelnyelvet is használja. Nagyon szeret lovagolni, írni és olvasni. Egy csomó olyan dolog, amiről elsőre azt gondolják az emberek, hogy a hallássérülteknek nem megy…
Egyszer, amikor nem jelnyelvi tolmáccsal adott elő az osztályban, a tanára azt mondta, hogy soha többet nem kellene csoport előtt beszélnie, mert az nem fair a többiekkel szemben.
Szerencsére nem hallgatott rá, így kitartásának, bátorságának és a TedXStanfordnak köszönhetően hozzánk is eljuthatott az üzenete.
#4 HEATHER ARTINIAN – Nem a hallók vagy a siketek világa (Not the hearing or Deaf world)
Ismerős valahonnan a neve? Heather szerepelt az Oscar-díjra jelölt Hang és düh: kommunikációs háború című dokumentumfilmben. A film bemutatta a családjának a siket és halló tagjait, közben pedig azt a kérdést boncolgatta, hogy kapjon-e az 5 éves lány implantátumot. A film végére úgy dönt, hogy nem szeretne, de később, 10 évesen mégis bevállalja a műtétet. 2018-ban végzett a Harvardon, jogi diplomát szerezve, jelenleg ügyvédként dolgozik.
A 2013-as Ted-es előadásában többek között arről is mesél, hogyan él a siketek és a hallók világában, illetve, hogy létezik-e a két világot összekötő híd.
#5 STEPHEN O’KEEFE – Hogyan hallgassunk jobban – tippek egy siket sráctól
A hallássérült előadó, humorista két diplomát is szerzett, és Észak-Amerika első hallássérült ügyvédei közé tartozik.
Orvosai azt mondták, hogy soha nem fog tudni megtanulni, vannak beszédhibái, mégis nyert már stand-up comedy versenyen.
Szereti a kihívásokat és le akarta győzni a nyilvános beszédtől való félelmet.
Elég jól sikerült neki. Felesége nem ismer olyan embert, aki jobban hall, mint ő. Ebben a Ted X előadásban megtanítja a hallókat hallani. Életéről dokumentumfilm is készült. Ha jobban megismernéd, akkor ajánlom a blogját.
#6 REBEKA KNILL – Hogyan változott meg a siketek élete a technológiának köszönhetően? (How technology has changed what it’s like to be deaf?)
Rebeka író, üzleti tanácsadó és félig kiborg, a cochleáris implantátuma miatt. Hatéves korában kezdett írni az apja kézi írógépével. Hamar megszerette az elektronikát, mert hatékonyabban látta el a feladatokat. Első hallássegítő eszköze egy ébresztőóra volt, melynek működését Rebeka úgy írja le, hogy úgy rázza az ágyat, mintha egy forgalmas utca közepén ébredne fel, mielőtt egy Hummer elgázolja. A technológia iránti szeretete továbbra is tart. Jelenleg a siketségről és a technológiáról szóló könyvén dolgozik, amely egy valós bionikus világban játszódik.
#7 CONNOR SULLIVAN – A hallás útja (A Journey of Hearing)
Hallássérüléssel született, fiatal felnőttkorára teljesen megsiketült, így implantátumot kapott. Audiológusnak tanul, az Oklahoma Egyetem doktorandusz hallgatóként. Kutatásokat végez és tudásával, saját tapasztalataival kiegészítve segít a sorstársainak. Érdemes megnézni a lelkes, optimista fiatal laza, de szakmai előadását.
Kajtár Dóri
A kiemelt kép forrása: www.unsplash.com
A 20 éves Máté Anna Budapesten él és idén végez a Közgazdasági Politechnikum Alternatív Gimnáziumban. Nagyon sok minden érdekli a világból, úgy érzi, ha elég lelkesen beszél valaki valamiről, könnyen lehet, hogy a téma magával ragadja őt is, vagy legalábbis felkelti az érdeklődését. Ezek közül legjobban az irodalom, fényképészet, (újság)írás, és a világban történő események (és azok háttere, az ok-okozati összefüggései). Jövő héten kezdődik az érettségi. A tavalyi évhez hasonlóan, most is …A hajrában kérdeztem az előtte álló kihívással és a jövővel kapcsolatban. Hajrá Anna! Hajrá érettségizők!
Így, digitális oktatásban az egy hihetetlen előny, hogy tudok változtatni a hangerőn, adott esetben fülhallgatót venni, így kevesebb információról maradok le.
Szóban sokszor nehezen fejezem ki magam, nehezen szedem össze a gondolataim, sokszor keresem a szavakat. Mikor írásban fejezhetem ki magam, mindez eltűnik, egy csapásra.
Nagyon jó volt videochaten beszélgetni a többi résztvevővel is, megismerni az ő nézőpontjukat. Sajnos ritkán találkozom más hallássérültekkel, szóval mindig megörülök, mikor erre alkalom adódik.
Higgyetek magatokban, az emberi agy fantasztikus dolgokra képes. Nem veszik kárba ez a sok hónapnyi munka, bár a körülmények nehezítettek voltak most, de én maximálisan bízom bennetek. A legjobbakat kívánom mindenkinek! 🙂
Néhány hete belebotlottam Amanda Zubricki, regisztrált dentálhigiénikus blogjába, aminek a neve That deaf girl (Az a siket lány). Az egészségügyben helytállni óriási dolog, és szerintem nem vagyok elfogult, ha azt mondom nagyothallóként méginkább. Korábban megosztottam veletek Camilla, a diplomás ápoló történetét, most pedig egy másik hölgyet ismerhettek meg, aki már a járvány előtt is maszkok között dolgozott.
Sokan őrültnek nézték mikor elmondta, hogy dentálhigiénikusnak fog tanulni. Rácáfolt a félelmekre, bár nem volt könnyű, de jól vette az akadályokat! Levizsgázott és gyakornok volt Texas állambeli Fort Worth-ben. Jelenleg a férjével és a 10 hónapos kislányával él és szabadidejében ír a blogjára. De hogyan jutott el idáig?
A New-Jersey-i lány halló családba született, mindkét fülére súlyos hallásvesztéssel. 2 éves kora óta használ hallókészüléket. Szájról olvas, de megtanulta az amerikai jelnyelvet is. A táncot nagyon szerette, mivel akkor felszabadulhatott, és önmaga lehetett. Táncot szeretett volna továbbtanulni, voltak kisebb-nagyobb sikerei, de miután belefáradt a sorozatos elutasításba, úgy érezte, hogy eljött az idő továbblépni. 2009-ben a családban elsőként diplomázott le, Pszichológia szakon. Évekig foglalkozott speciális igényű gyerekekkel. Aztán Virginiába költözött és masszázsterapeutának tanult. Majd ezután ismét egyetemista lett. Teljes állás mellett szerzett újabb diplomát és vált dentálhigiénikussá.
A hallássérülés miatt komfortosabb, ha kisebb csoportban dolgozik, így jött az ötlet, hogy fogorvosi rendelőben dolgozzon. A munka és a suli végzése volt élete legnagyobb kihívása, de mindig is szeretett volna embereknek segíteni és ez erőt adott neki, hogy az álmait megvalósítsa. A COVID miatt újabb kihívásokkal néz szembe, de szerinte az empátia és a bizalom segít. Ez a kihívás őt nem lassította le sőt, motiválja. (Dejó neki! :D)
Nagyon szereti a kutyákat, ételeket, edzést, kalandokat és az írást. A blogján a hallássérüléssel kapcsolatos tapasztalatain kívül megosztja az utazási és gasztronómiai élményeit is. De a Teeth Talk Girl és Today’s RDH (regisztrált dentálhigiénus) oldalakon szakmájával kapcsolatos írásaival is találkozhatunk.
8 Tips for Communicating with Deaf and Hard-of-hearing Dental Patients
És aminek a legjobban örültem, hogy vannak vlogjai is, ami a 12 éve létrehozott YouTube csatornáján is fent van. Korábban tett fel videókat az amerikai jelnyelvről, az edzéseiről, de egy éve felirattal ellátott videókat is tett fel, ezáltal még személyesebb a mondanivalója. 🙂 Annyira vártam már, hogy nagyothallók által készült vlogokat nézhessek. Ti ismertek még hallássérült vloggereket?
Amanda amúgy a teljes történetét megosztotta a Lovewhatmatter oldalon. Ha van kedvetek itt elolvashatjátok azt is.
Kajtár Dóri
Negyedéves gyógypedagógus hallgató, aki nagyon nyitott az új dolgokra. Többször járt már Németországban, és mivel nagyon tetszett neki, a tavaszi szemesztert ott töltötte volna Erasmusszal. A COVID-járvány kicsit közbeszólt, de nem hagyta annyiban, most Flensburgból jelentkezik és mesél a tapasztalatairól. Fogadjátok szeretettel Tolner Veronika izgalmas beszámolóját.
Még a tavaszi szemeszterre terveztem egy Erasmus programot Berlinbe, hiszen a szakdolgozatom témájául egy német-magyar összehasonlítást választottam, és ennek a kutatásához Berlin ideális városnak bizonyult. Azonban a koronavírus felülírta terveimet, el kellett tolnom a programot későbbre. Így egy másik városra, Flensburgra esett a választásom. Tudtam, hogy az Erasmus program csak szeptember közepén kezdődik, és azt is sejtettem, hogy szeptember elejétől ismét korlátozások lesznek, emiatt a kijutás is nehézkesebbnek tűnt ezért augusztus végén útnak indultam.
A szerencse ismét mellém szegődött, ugyanis kaptam egy kéthetes lehetőséget egy lipcsei kertészkedős táborba, ami augusztus végén kezdődött. A részvételnek az egyik feltétele egy Covid-teszt csináltatása volt, amit a lipcsei reptéren tudtam elintézni ingyen. Ott a reptéren szembesültem először igazán azzal, hogy a járvány mennyire tönkretette a turizmust, rajtam kívül még néhány ember lézengett ott.
Ott találkoztam először ezzel az átlátszó fejpajzzsal, ugyanis amikor közöltem az ügyintézővel, azzal a lendülettel át is cserélte a maszkját pajzsra.
A táborban, mivel a 15 fős társaság folyton együtt mozgott és egy légtérben tartózkodott két héten keresztül, nem viseltünk maszkot egymás között, csak akkor, ha valamit el kellett intézni a városban. A Covid-teszteknél az volt a protokoll, hogyha 1-2 napon belül nem hívnak fel, akkor nem vagy koronás. Ahhoz képest, hogy ez egy international workcamp (nemzetközi munkatábor) lett volna, csak idén a korona miatt nem nagyon tudott jönni a többi külföldi jelentkező, rajtam kívül egy görög lány volt még, a többiek németek voltak.
Maga a projekt egy ESC-s (European Solidarity Corps) kertészkedős, inkluzív workcamp volt, ahol az önkéntesek egy speciális iskola (értelmileg akadályozottak) tanulóival együtt dolgoznak egy SALVIA-kertben. Emiatt voltunk például intézménylátogatáson is, ahol megfigyelhettük, hogy ők milyen oktatásban részesülnek. Illetve a fenntartható fejlődés témája is hangsúlyos volt, emiatt tartottak nekünk több kisebb előadást, továbbá voltunk egy botanikus kertben.
Kicsit sajnálom, hogy személyesen már nem tudom követni ezt a felújítási folyamatot, (ha titeket is érdekel, akkor az insta oldalukon tudjátok követni) mivel szeptember közepén innen mentem át Flensburgba, ahova szintén sikeresen beköltöztem, majd a program is elindult.
Az orientációs napokat még személyesen tartották meg, itt volt a második pozitív tapasztalat az átlátszó pajzsokkal kapcsolatban. Ugyanis a koordinátorral még nyáron összefutottam, mert Budapesten nyaralt, és akkor egyszer említettem neki a hallássérülésem. Amikor megérkeztünk annyira meglepődtem ezen a gesztuson, főleg azon, hogy ez neki magától értetődő volt, azóta is ha találkozom vele vagy a kollégáival a nemzetközi irodában, átcserélik a maszkjukat erre. Ez nagyon jól esett nekem.
Az egyetem még nem kezdődött el, ugyanis a korona miatt eltolták egy héttel a szemeszter kezdetét, egyelőre csak egy intenzív, bevezető kurzusunk van, ahol ismereteket szerzünk a német akadémikus kultúráról. Itt viszont gondban voltam rendesen, mert a német nyelvű kurzusra nem volt elég jelentkező, így csak angolul indult, ráadásul online, amit az elején sajnos nem igen tudtam követni. Végül sikeresen megoldották a problémát, amikor jeleztem.
Eleinte a tanár szobájában a feliratozó alkalmazás segítségével követtem az órát, aztán az IT-sek rátelepítettek a felületre egy angol nyelvű feliratozót, annak segítségével már tudom követni az órákat.
A többi kurzus többségében online lesz, a német nyelvű feliratozáshoz valószínű, hogy írótolmácsra lesz szükség, mert sajnos az a program csak angolul működik, ezt jelenleg intézzük. A suli mellett elkezdtem bébiszitterkedni, egy tündéri másfél éves gyerkőcre vigyázok. A múlt hétvégén a holmijaimat is sikerült elhoznom Berlinből, (mert még tavasszal beköltöztem oda is, aztán törölték a programot.)
Az elmúlt egy hónapban a fent említett három városban megfordulva azt tapasztaltam, hogy fegyelmezettek az emberek, a maszkviselést szigorúan betartják, pl. ha kikandikál az orrod a maszk fölött, nem restek szólni.
A nemzetközi buszjáratokon éreztem nagy különbséget egy hónap leforgása alatt, augusztusban sajnos előfordult még, hogy az éjszakai, 11-15 órás úton senki nem viselt maszkot. Most viszont félórás késések vannak abból, hogy kötelezővé tették a kézfertőtlenítést felszálláskor, a maszknak meg persze szigorúan az út végéig fent kell lennie.
Az éttermek, vendéglátó egységek ugyan nyitva vannak, viszont ha nem elvitelre kéred, és bent kívánod elfogyasztani a megrendelt ételt, köteles vagy kitölteni egy űrlapot a kontaktkutatás miatt arról, hogy hogy hívnak, hol laksz, mettől-meddig tartózkodsz abban a helyiségben, viszont egyre többször fordul elő, hogy fake nevet írnak rá, mint például Mickey egér. (Szerintem ez is a járványból adódó feszültség levezetés lehet.) Ez a rendszer általában működik, de például Berlinben a forgalmasabb helyeken, éttermekben, kocsmákban sajnos nem igazán vezetik ezt a listát.
Összességében elmondható, hogy az emberek igyekszenek betartani a szabályokat, (noha Berlinben volt már maszkellenes tüntetés), nincs pánik, inkább a megelőzésre fókuszálnak, legalábbis itt, Schleswig-Holstein tartományban. Bízom abban, hogy a korlátozások ellenére a legtöbbet tudom kihozni a programból, és abban, hogy nemsokára búcsút inthetünk az egész járványnak!
Tolner Veronika
Mindig irigyeltem a jól táncoló embereket. Én sajnos nem tudok táncolni, de nagyon szeretem csodálni, ahogyan a profik csinálják. Átjön a lelkesedésük, az életérzésük. Elsőre meglepő lehet, hogy a hallássérültek is tudnak táncolni, mivel a hallás nélkülözhetetlen(nek tűnik). De ezt a sztereotípiát töri meg több hallássérült barátom, akik nagyon jól táncolnak. Illetve a múltkor említettem, hogy a Táncra fel! (Feels the beat) című filmben az egyik szereplő, Shaylee Mansfield siket, mégis szuperül táncol. Kíváncsi voltam, milyen profi hallássérült táncosok vannak még. Most három olyan hallássérült táncost mutatok most be nektek, akik nem hallanak jól, de érzik a ritmust.
Heather Whitestone
Heathert többen onnan ismerhetik, hogy ő lett az első hallássérült szépségkirálynő. Ez 1995-ben nagyon szám volt. (Nem azért, mert a hallássérültek nem lehetnek szépek – ismerős, mikor csodálkozva megjegyzik, hogy „te nem lehetsz hallássérült, nem is látszik rajtad, te szép vagy”? :O De ez egy másik téma. ) Akkoriban nem lehettek a szépségkirálynő-jelölteknek tolmácsaik. A 21 éves lánynak pedig szüksége lett volna rá, mert 18 hónapos korában az antibiotikum kúra következtében elvesztette hallását mindkét fülén.
Miután többszöri nekifutás után megnyerte a Miss Alabama címet, bejutott a Miss America döntőjére, ahol klasszikus balettet adott elő Sandi Patti „Via Delarosa” című művére. A kemény munka meghozta a gyümölcsét. Szépsége, tehetsége, személyisége meggyőzte a zsűrit, hogy méltó a korona viselésére.
Azonban Heather balettel való kapcsolata a szépségversenynél jóval hamarabb elkezdődött. Amikor édesanyjának elmondta az orvos, hogy lánya elvesztette a hallását, „útravalóul” azt is hozzátette, hogy siketsége miatt Heather nem fog tudni normális életet élni. Anyja ebbe nem akart beletörődni és mindent megtett, hogy lányának a legjobb legyen.
Úgy gondolta, hogy a ritmus és a kiejtés szorosan összekapcsolódnak, így Heathert logopédushoz vitte és beíratta balett órákra.
Hogyan lehet, hogy egy lány, aki egyik fülére egyáltalán nem hall, a másik fülére is csak 5%-osan, ilyen lágy zenére, ennyire dinamikusan és precízen táncol?! Két évig készült a műsorra. A kezét a hangszóróra téve számolt és minden mozdulatot a számokhoz kapcsolva véste az emlékezetébe.
A volt szépségkirálynő esküvője után a cochleáris implantátum mellett döntött, mert szerette volna a családja, a gyerekei hangját hallani. 2002-ben és 2006-ban műtötték meg, és kapta meg az implantátumait.
Jacob „Kujo” Lyons
A los angelesi b-boy születése óta hallásvesztéssel él. Jobb fülére egyáltalán nem hall, a bal fülére pedig vezetéses hallássérülése van. 15 évesen kezdett táncolni, de (nem) hallása miatt nehézségekbe ütközött. Bár a padlón érezte a vibrációt, de amikor szükséges volt a csapattársai tapssal jeleztek neki. Kujo koreográfusként, tanárként és ciruszművészként is dolgozik. Szerepelt Az év csatája, a Streetdance – Step up 2. filmekben is.
Tagja az ILL-ABILITIES táncegyüttesnek is. A nemzetközi break-tánc együttes nyolc táncosból áll, akiknek különböző „fogyatékosságuk” van. A brazíliai, kanadai, chilei, dél-koreai, holland és amerikai fiú
küldetésének tekinti, hogy újradefiniálják a társadalom fogyatékosságról alkotott nézetét és megmutassák a világnak, hogy bármi lehetséges.
A fiúk azzal a céllal breakelnek, hogy pozitív hozzáállásukkal és egyedi táncmozdulataikkal inspirálják a közönséget.
Baez Macy
Az Új-Dél-Walesi származású, 19 éves hip-hopos lányt sem állította meg a súlyos hallássérülése. 2003-ban implantátumot kapott a bal fülére, majd négy évvel később a jobb fülét is megműtötték. 8 évesen szeretett bele a táncba. A cochleáris implantátumok segítségével hallja a hangokat, de nagymértékben támaszkodik a zenei rezgésekre. A hangzavarban pedig szájról olvas.
Macy nyelve a tánc. Úgy érzi, hogy a ritmus szól hozzá, és ő táncán keresztül válaszol vissza. A táncolásról így nyilatkozott a Verve Magazinnak:
„Furcsa, de nagyon jó érzés. Amikor táncolok, normálisan táncolok, mint akárki más.”
Az Illagoovers, ausztrál hip-hop együttes tagja, akikkel 2016-ban kijutott a Las Vegas-i Világbajnokságra. Mesélt arról is, hogy előfordult, hogy a zsűri (mivel nem tudott a hallássérüléséről) azt mondta neki, hogy hallgasson több zenét. De nem akarja megmutatni nekik az implantjait, hanem azt szeretné, ha inkább a táncolása miatt tűnne ki. Így a bandanakendő hord.
A Sony felkérte Macyt, hogy legyen az Extra Bass SRS-XB3 vezeték nélküli hangszórójuk arca. 2016-ban készítettek egy reklámfilmet, ahol megnézhetitek, milyen jól táncol a hallássérült lány. A cég összehozott egy találkozót, a példaképével, Parris Goebellel, aki nagy bátorságnak tartja, hogy súlyos hallássérüléssel kiáll az emberek elé és táncol.
Macy álma, hogy profi táncossá váljon, és reméli, hogy gimnázium után Parriss Goebel új-zélandi tánciskolájába járhat.
Ha szívesen olvasnátok még hallássérült táncosokról, akkor jövök majd egy újabb résszel!
Ti szerettek táncolni? Ha igen milyen táncot? 🙂
Kajtár Dóri
Borítókép: Pexels
Mit csinál egy bejegyzett nővér, diplomás ápoló? Hogyan lehet ápolónővé válni nagyothallóként? Milyen nehézségekkel kell megküzdeni? Mindezekre a kérdésekre választ kaphatunk Camilla Mattjustól, aki nagyothallóként dolgozik az egészségügyben, már 8 éve. Az interjút Irina Ivanova készítette és eredeti nyelven a Hear2stay facebook oldalán olvashatjátok!
Irina: Nővérként dolgozol. Mikor álmodtad meg, hogy orvosi csapatban dolgozz?
Camilla: Igen, 2012. december óta bejegyzett nővérként dolgozom. Már fiatal korom óta ez az álmom. Édesapám szerint már gyerekként mondtam, hogy orvosi területen szeretnék dolgozni.
A tévében volt néhány reklám, amelyek bemutatták hogyan dolgoznak a nővérek humanitárius segélymunkásokként a katasztrófák által érintett helyeken és akkor mondtam neki, hogy amikor nagy leszek én is ott fogok dolgozni.
Szóval mindig is úgy éreztem, hogy segíteni akarok az embereknek, és valami olyat csinálni, ami fontos. A középiskola befejezése után az egyetemen ápolói szakra jelentkeztem. A svéd (az anyanyelvem) nyelvű szakon kívül az angol nyelvűt is felvettem, mivel az volt a célom, hogy egy nap majd külföldön dolgozzak és segíthessek a sebesülteken. a katasztrófa által sújtott helyeken
Irina: Melyek az ápolóvá válás feltételei Finnországban?
Camilla: Ahhoz, hogy Finnországban bejegyzett ápolónő lehessen valaki, először is rendelkezni kell szakmai diplomával vagy legalább érettségivel, hogy bármilyen ápolói diploma-programra jelentkezhessen. Az ápolói képzés kb. 3,5 évig tart és a program befejezése után a finn hatóságoktól kell engedélyt kérni, hogy bejegyzett ápolóként dolgozhassunk. Miután elkezdünk dolgozni, akkor is le kell még tenni néhány vizsgát annak érdekében, hogy gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat, gyermekeknek való gyógyszereket és intravénás folyadékokat adhassunk be. Ezeket a vizsgákat 5 évente meg kell újítani, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a képességeink korszerűek-e.
Irina: Nehéz volt a munkádhoz szükséges képességeket elsajátítani?
Camilla: Nem mondanám, hogy nehéz volt megszerezni a hivatásomhoz szükséges képességeket. Nem nehezebb, mint másoknak. Sokszor észrevettem, hogy nekem könnyebb volt a betegekkel való munka, tekintettel arra, hogy nagyon jól olvasok a testbeszédből és szájról is.
A nehézségeim főleg a finn nyelvvel kapcsolatosan adódtak -például amikor a gyakorlatomat végeztem és találkoztam a mentoraimmal, aki csak finnül beszéltek- mivel a svéd az anyanyelvem és a finn nyelvet nem igazán hallom.
A svéd nyelv pedig a finn lakosság csupán 5% -ának anyanyelve. Leginkább ezzel gyűlt meg a bajom.
Irina: Nehezen kaptál munkát? Találkoztál sztereotípiákkal vagy diszkriminációval nagyothalló ápolóként?
Camilla: Azt kell mondjam, hogy számomra nem volt nehéz ápolóként munkát szerezni. Először is, mert hiány van az ápolókból, másodsorban elég jó híre van annak az ápolói képzés programnak, amelyben részt vettem. Illetve azért sem volt nehéz, mert nagyon társasági személy vagyok és az interjúm jól sikerült. Nagyon nyitott voltam és bár a finn nyelvtudásom nem volt a legjobb, de elég gyorsan tanulok, és keményen dolgozom. Azt is megemlítettem nekik, hogy beszélek svédül és angolul. Mindkét nyelv ismerete szükséges a kórházban. Ezenkívül a kezdetektől mondtam nekik, hogy hallásvesztésem van, ami nem korlátoz engem addig, amíg az emberek megértőek, és örülnék, ha a felettesem tájékoztathatná az egységek főápolóit, így jobban meg tudnak érteni.
Nem mondanám, hogy sok diszkriminációval találkoztam, mint nagyothalló ápoló. Természetesen voltak ilyan helyzetek, különösen amikor egy finn kórházban új nővérként töltöttem első évemet. Akkor még az emberek nem ismertek jól, és nem is értették, hogy a fő problémám az, hogy nem hallom a finn nyelvet. Az első évben nagyon bizonytalan is voltam, és nem mondtam semmit, csak ha kellett. De egyszercsak magabiztossá váltam, és ha rosszul bántak velem, mint például olyan megjegyzéseket tettek, hogy: „meg tudsz te érteni valamit? ” akkor visszaválaszoltam nekik, hogy „Igen, valószínűleg megértem, ha hallanám, amit mondasz”.
Találkoztam sok olyan emberrel, akik elküldtek, amikor azt mondtam, hogy nem hallom őket. Vagy találkoztam olyan emberekkel is, akik nem tudják, hogyan kell beszélgetni nagyothalló emberekkel. Egyszer egy ápolónak segítenie kellett volna az eligazításban, de nem hallottam őt. Finnül beszélt, és nagyon alacsony hangszíne volt. Egyszer támadt egy ötlete, miszerint, ha a fülembe kiabál, akkor hallani fogom, amit mond. Amikor ezt megcsinálta, nagyon fájt a fülem. Elmondtam neki, hogy csak bizonyosodjon meg arról, hogy tudok-e a szájáról olvasni. Az esetet elmeséltem a főnökömnek is. Egyébként nem azt mondanám, hogy a hallásvesztésem miatt szembesültem diszkriminációval, svédül beszélő finnként több diszkriminációval szembesültem, mivel Finnországban kisebbségben vagyunk.
Irina: Jelenleg hol dolgozol? Mesélsz nekünk arról, hogy milyen feladataid vannak ápolóként?
Camilla: Ahol most dolgozom, az egy kicsit bonyolult. Az elmúlt 6 évben egy kórházban dolgoztam belső helyettes ápolóként. Alapvetően a gyermek osztályon. De aztán 2 sebészeti osztályon, 3 belgyógyászati osztályon, illetve sürgősségi, intenzív osztályon és onkológiai ambulancián is dolgoztam. A rendszer műszakokban működik. Amikor dolgoznom kellett (reggel vagy este), odamentem abba a kórterembe, ahol szükségük volt rám. Nagyon változatos munka volt, nem volt két egyforma napom. Aztán elköltöztem egy másik városba, így egy ideig az idősek gondozásában dolgoztam. Aztán újra költöztem és körülbelül 8 hónapig az intenzív osztályon dolgoztam.
Jelenleg az egyetemen dolgozom kutatóként egy projekten és előadóként.
De még némi extra munkát csinálok bejegyzett ápolóként is. Szoktam menni Norvégiába dolgozni. Nagyon gyakori, hogy a finn nővérek norvég engedélyt kérnek, majd egy személyzeti ügynökség útján Norvégiába mennek, mivel Norvégiában jobban fizetnek (és Norvégiában nagy az ápoló hiány ). Tehát időnként helyettes ápolóként dolgozom Norvégiában. Ezen a nyáron három küldetésem van Norvégiában, három különböző kórházban. Ezenkívül befejeztem egy képzést is, hogy humanitárius segélyként vagy nemzetközi küldöttként dolgozzunk a finn Vöröskeresztnél, tehát folyamatosan készen állok arra, ha hívást vagy üzenetet kapok, hogy 48 órán belül elutazzam egy olyan területre, ahol természeti katasztrófa történt.
A kérdésedre visszatérve, nagyon sok feladata van az ápolóknak. Például, tudnom kell, hogy mely betegekért vagyok felelős. Minden műszakot azzal kezdünk, hogy olvasunk a betegekről és a rájuk vonatkozó ismereteinket felfrissítjük. Megkapjuk az előző műszak ápolóinak riportjait, jelentéseit. A betegek számára gyógyszereket adunk, tehát ismernünk kell a gyógyszereket, a mellékhatásait. Különféle vizsgálatokhoz találkozót foglalok. Kezelem a sebeket, ellenőrzöm a test tüneteit, a keringési rendszert. Felveszem és hazaengedem a betegeket. Tájékoztatom őket, melyek azok a jelek, amelyekből észrevehetik, hogy javul vagy romlik az állapotuk. Bizonyos esetekben, például allergiás reakciónál (pl. kemoterápiás kezelések) gyorsan kell reagálni és meg kell kezdeni a kezelést. Vérkészítményeket adok a betegeknek. És nem utolsó sorban meghallgatom betegeket.
Ez a munkám legszebb része. Szerencsés vagyok, hogy az évek alatt oly sok gyönyörű történetet osztottak meg a páciensek az életükről. Sok betegem emlékét őrzöm a memóriámban, és ők formáltak azzá, aki ma vagyok.
De az egyik legfontosabb feladat nővérként a hallgatás. Sok beteg mondja nekem: Ön olyan jó hallgató (és nekem van hallássérülésem). De azt hiszem, ez is azért van, mert nagyothalló ápolóként nagy figyelmet fordítok, amikor a betegeim beszélnek, rájuk nézek, olvasok a testbeszédükről. Megölelem őket, amikor szükségük van rá, és néha csak arra van szükségük, hogy valaki csak üljön melléjük és beszélgessenek.
Irina: A hallásod akadályozott a tanulmányaidban vagy a munkádban? Hogyan kezelted? Mit csináltál, amikor észrevetted, hogy nem érted az oktató óráját?
Camilla: Amikor tanultam, néhány tanárt nehezen hallottam. De használtam FM-rendszert, hogy halljak. Előre megkaptam az előadási jegyzeteket is, hogy megnézhessem, miről fogunk beszélni. Sajnos csak mikor idősebb lettem, jöttem rá, hogy kérnem kellett volna, hogy vegyék figyelembe a hallásvesztésemet. Általában mindig arra törekszem, hogy az osztálytermen belül olyan helyre üljek, hogy a lehető legjobban halljak. És mindig kérdeztem, ha egy szót nem kaptam el, és észreveszem, hogy nem értettem meg, amit mondtak.
A munkahelyemen észrevettem, hogy egyes egységekben nem hallom a csengő hangját, amikor csengenek, de kollégáim tudnak erről, így mindig tájékoztattak, amikor a beteg megnyomta a csengőt. Nehézségeim közé tartozik, amikor telefonon kell beszélni, de mivel kollégáim erről is tudnak róla, nem nagy ügy. Ha át kell adnom nekik a telefont, akkor cserébe én is segítek az ő feladataikban.
Irina: Mit tanácsolnál azoknak a nagyothalló fiataloknak, akiknek az a vágyuk, hogy orvosi területen vagy ápolóként dolgozhassanak? Van valami speciális dolog, amivel számolnia kell a nagyothalló személyeknek?
Camilla:
Nem gondolnám, hogy szükségszerű, hogy a hallásvesztés korlátozzon minket. Amennyiben korlátoz, fel kell ismerni, hogy mik a korlátok és hogyan tudom azt megkerülni.
Például én először sürgősségi ápoló szerettem volna lenni és mentőállomáson akartam dolgozni. De gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy sokat küzdenék annak érdekében, hogy halljam a rádiókat, amelyeket a kommunikáció során használnak. Tehát általános ápoló lettem, aki műtéteknél is segít. Hogy úgy mondjam, ott dolgozhatok, ahol „történnek a dolgok”. Természetesen dönthettem volna úgy, hogy mentőknél dolgozzak, de először a betegre kell gondolnom. Kész vagyok-e vállalni azt a kockázatot, hogy nem hallom pontosan, amikor kommunikálok pl. orvosokkal rádión keresztül, vészhelyzetben? Nem, én nem. Meg kell értenem a saját hallásomat és a korlátaimat, hogy azt csináljam, amit tudok, azzal amim van.
Ha orvosi területen szeretnél dolgozni, fel kell készülj arra, hogy mindig zaj fog körülvenni. A csengő hangja, csengenek a telefonok, sípolnak a monitorok, az ajtók, szekrények kinyílnak és záródnak… stb. Nagyon sok a zaj van a háttérben, ugyanakkor gyorsan kell gondolkodni és cselekedni. Tehát, ha tudod, hogy sokat küzdesz a háttérzajjal, az orvosi terület kihívást jelenthet, de nem lehetetlent. Érdemes gondolkodni, hogy milyen egységben szeretnél dolgozni bejegyzett nővérként. Az ambulancia lehet a legmegfelelőbb, például ott is vannak zajok, de nem ugyanúgy, mint egy 24 órás nyitott osztályon. De dönthetsz úgy is, hogy nem sürgősségi munkát végzel, hanem a műtéti osztályon. Azt hiszem, hogy az egyetlen módja annak, hogy megtudjuk, ha kipróbáljuk.
Jobb kipróbálni, mint megbánni, hogy soha nem tetted meg.
Borítókép: Pexels
Bár manapság egyre többen átmennek YouTube-ra, vagy a közösségi csatornákra, de a blogolás ugyanúgy trendi maradt. Ráadásul, én és Viki egy városban élünk, mégis talán sosem ismerhettük volna meg egymást, ha nem blogol. 🙂 Beszélgettünk a blogolásról, a hallássérüléséről és mindenről IS. Ha eddig nem láttátok volna, akkor az interjú után mindenképp lessetek be világába! 😉
Ismerjétek meg Mizsik Viktóriát, blogger nevén Miliát. 💛
Szerintem mindenki életére kihat az, ha egyik napról a másikra közlik vele, hogy amit eddig ő egésznek hitt, az valójában egy fél.
Ez egyébként roppantul hiányzik szerintem a tantervből – nem csak a hallássérülteket, de a gyengénlátókat, a vakokat, bármilyen más fogyatékosság élő személyeket is jó lenne, ha bevonnának abba, hogy mesélhessenek, a gyerekek pedig kérdezhessenek és ezáltal ne a csúfolódáson, a kirekesztésen legyen a hangsúly hanem az összefogáson, az elfogadáson, a segítségnyújtáson.
Én nagyon sokáig ezt szégyelltem azt, hogy hallássérült vagyok – sok más dologért is százféle címke ragad az emberre az élete során és senki nem szeretne újfajta címkéket kapni. A középiskola alatt, ahol egyébként szembemenve az ajánlásokkal és hallókkal tanultam együtt nem ért olyan atrocitást szerencsére, ami a hallásomra vonatkozott. Voltak kényelmetlen helyzetek, amik szerintem csak számomra voltak kínosak, de utólag az ember természetesen máshogy látja. A tinédzserkor amúgy is egy érzelmi libikóka.
Végül egyszer csak elfogadtam, az életem része lett és már nem volt akkora gond, hogy hallókészüléket viselek, és az akkori barátom is nagyon sokat tett, hogy elfogadjam önmagam.
A suliban, gimiben hogyan illeszkedtél be?
Művészetis gimibe jártam, így szerintem a beilleszkedés egyetlen percig nem volt gond mivel egy nyelvet beszéltünk : a rajzolás, az önkifejezés és az alkotás nyelvét. Szerencsésnek érzem magam, hogy majd’ 10 év elteltével is vannak még gimnáziumi barátaim, tehát számukra sem volt gond, hogy én másként hallok, mint ők. Ez általánosságban elmondható a mostani baráti körömre is – aki nem tudja elfogadni azt, hogy valaki más – az valószínűleg velem sem barátkozik és én sem vele.
így jött a kommunikáció szak, főként azért, mert az írás elég régóta az életem része és erősségemnek is tartom.
A mai világgal az a gond, hogy sok a mellédumálás, nem merünk kimondani és megfogalmazni dolgokat, ahogy jó magam sem tudtam sokszor így evidenssé vált, hogy tegyek ezért.
Az interjúk amelyeket készítek nagyon színesek – úgy vélem, hogy annyi tehetséges ember van, sokan még kezdők, még épp bontogatják a szárnyaikat és nekik is szükségük van arra, hogy legyen hely, ahol meghallják őket. Minden mű mögött ugye ott az alkotó – de az alkotónak van hangja, véleménye, meglátása, rengeteg célja és terve is – ezeket pedig szerintem érdemes megosztani, sőt. Nemcsak a smink vagy a divat világa vonz – bár szakmámból adódóan divattervező is vagyok – hanem tulajdonképpen minden.
Azon vagyok, hogy minél több dolgot ismerjek meg, nyitottan befogadóan álljak a különböző témákhoz és szerintem az alap intelligencia részét képezi, hogy tájékozódunk a világról nap mint nap.
A tudás az, amit nem vehetnek el tőlünk – ezáltal megéri gyarapítani és nekem ez a hitvallásom leginkább. Minél több információt, tudást adunk magunknak, annál színesebb palettát képezünk önmagunkból – ez fontos. Nem lehet minden csak fekete és fehér – persze ez lenne a legegyszerűbb. Hiszem, hogy lehet okosan vitatkozni, véleményt cserélni. Bár szeretünk, de nem kellene címkék alapján ítélni. Én összességében erre törekszem, amikor írok vagy épp interjút készítek.
Napjainkban egyre divatosabb vlogolni, youtubozni, IGTV (instagram tévé)-ni. Szerinted miért jó /jobb mégis blogolni, vagy inkább a blognál maradni?
Számomra jobb blogolni, mert részletesebben ki lehet fejteni a mondandónkat, meg nem szeretek kamera előtt beszélni. Szerintem mindenki számára megvan az a pillanat, amikor belezavarodik a saját mondandójába és ez eléggé kínos tud lenni, főleg élő felvételek esetében, én ezeket szeretem elkerülni. Ahhoz kell egy jó nagy adagnyi rutin, hogy valaki végigtudjon mondani egy szép vonalvezetésű témát bakizás nélkül 🙂 Én a blogolást jobban kedvelem, de mindkét oldalon ott van a pro és a kontra. Egy vlogolás alkalmával 4-5 percbe összetudunk foglalni egy 2-3 órás beszélgetést, ami csábítóbb, hiszen „csak” hallgatni kell, mintha ezt végig kellene olvasni. Hátránya, hogy aki nagyothalló annak nem feltétlenül készítenek feliratot, nem érthető a hang stb. ekkor praktikusabb egy blogcikk elolvasása a témában.
Mi az álmod? Milyen terveid vannak jövőre nézve?
Nagyon sok tervem van de szeretem ezeket képlékeny ötletekként kezelni – amikor a szokásos, hol látod magad 5 év múlva kérdés elhangzik elég kényelmetlenül érzem magam, mert a saját élettapasztalataim azt mutatják, hogy a szépen kidolgozott terv akár 5 perc alatt is romba dőlhet. Én rugalmatlan vagyok és folyamatosan figyelmeztetem magam arra, hogy legyek lazább, mert a precízen, végletekig kidolgozott tervbe is bármikor becsúszhat egyetlen apró változás és bizony túl kell lendülni rajta, más opciók után kell nézni, de nem egy gyerek dacos szemével. Vannak világmegváltó terveim, vannak kisebbek, nagyobbak – szeretnék utazni, világot látni, megtanulni spanyolul, de ezek mellett ott szerepel az is, hogy fejleszteni magam például a marketingben, az akvarell festészetben, nem lenne rossz, ha több verset írnék – szóval ezek abszolút nem álmok, hanem inkább tervek.
Tiniként volt egy kép a fejemben, hogyan szeretnék 28 évesen élni, nos azt kell, hogy mondjam hogy van ami jó, hogy úgy alakult ahogy, és nem történt meg végül. Másfelől pedig büszke is vagyok az elért eredményeimre és nem aggódok azon, hogy jó úton vagyok-e.
Kettő is van – az egyik Varietas Delectat, a másik pedig Ad astra per Asperas. Keressetek rá bátran 🙂
A nagyothallóknak azt üzenném elsősorban, hogy minden rendben lesz. Nem klisé, nem sallang, hanem tényleg. Egy hallókészülék nem a világvége, nem az határoz meg minket. Egyetlen percig sem kell szégyellni azt, hogy mások vagyunk – legyenek céljaink, tanuljunk, találjunk utakat a céljainkhoz és minden kis lépésnek is örülni kell.
Ami talán a legfontosabb, hogy te lépéseid nem egyenlőek másokéval így ne is hasonlítgasd magad másokhoz. Ha azt mondják, te nem lehetsz ez és ez, azért mert hallássérült vagy… ugyan miért nem? Van rá reális ok? Nincs? Akkor ha igazán szeretnéd, érd el.
És nem vagytok egyedül. Igenis beszéljetek róla, igenis szóljatok és álljatok ki magatokért bármennyire is nehéznek tűnik elsőnek. Az első lépések mindig nehezek, de csak mire észbe kaptok, már régesrég a hátatok mögött hagytátok a start vonalat! 🙂
A hallóknak pedig üzenem, hogy több toleranciát, több elfogadást – tanuljatok meg alapdolgokat jelelni, ha van a közeletekben nagyothalló / siket, érdeklődjetek nála, miben tudnátok segíteni. Kérdezni sosem szégyen! Ha többször visszakérdez valaki, ne legyetek türelmetlenek, írjátok le neki vagy tagoljátok jobban. Adjatok olyan segítséget, amit fordított esetben ti is várnátok a másiktól.
Akik pedig teljes mellszélességgel kiállnak a hallássérültek mellett, azoknak üzenem, hogy köszönjük, nagyszerűek vagytok mindannyian!
A 27 éves váci srác 4 éve költözött ki Angliába a feleségéhez. Apák napja alkalmából Izsóf Dáviddal arról beszélgettünk, milyen apának lenni hallássérültként.
Mikor lettél hallássérült?
Születésem után kb. másfél évvel derült ki, hogy mindkét fülemre nagyothalló vagyok. Nem tudták megmondani az orvosok, hogy mi okozta a hallássérülésem – csak találgatni lehet. Ez teljesen rendben van.
Hatással volt az életedre?
Jó kérdés, én mindig kaptam segítséget a szüleimtől és jártam logopédushoz gyerekkoromban, nem éreztem, hogy bármilyen hátránnyal járna számomra. Rokonaim és iskolai tanáraim, iskolatársaim is elfogadtak, ezert úgy gondolom teljesen normális volt számomra, hogy nagyothalló vagyok.
Külföldön mennyire boldogulsz az angollal?
Nagyon minimálisan értem meg a szavakat, amit mondanak, mint például a pizza, pasta, money, cash, work, fulltime ilyesmi, amelyek a munkámhoz kellenek. Ha valamit nem nagyon értek, amit mondanak, akkor megkérem, hogy írjak le nekem a telefonomon és így megértem nagyjából és egyszerűbb és gyorsabb is. A hallássérülésem miatt nem nagyon megy az angolom, főleg a kiejtésem. A feleségem nagyon sokat segít tolmácsolni, például az ügyintézésekkor és az orvosnál is.
Voltak félelmeid, hogy hallássérültként milyen férj, apuka leszel?
Áh nem, nem voltak félelmeim egyáltalán, nagyon vártam már, hogy férj és nagyon jó apuka legyek. Legnagyobb öröm nekem, szeretni a családomat: a feleségemet Henriettát és kislányomat, Hanna babát. Foglalkozni velük. Nagyon jó látni, hogy szépen felnő a Hanna (nagyon gyorsan telnek a napok 😀 ).
Hogyan veszed az akadályokat?
Henrietta, a feleségem mindig szól nekem, hogy felkelt a Hanna és foglalkozzak Hannával. Etessem meg, pelenkázzam, amíg asszonyom picit alszik tovább – mert ő általában éjszaka kel fel, hogy megetesse Hannát. Ha nincs itthon feleségem, akkor mindig fel szoktam venni a Bellman & symfon okos karórát, ami jelzi Hanna sírását, a füstöt, na meg kapucsengőt is!
Mi mindenben megosztjuk a feladatokat a feleségemmel. Én is pelenkázom, etetem, fürdetem Hannát, olvasok neki és játszok vele ugyanúgy, mint feleségem. Eddig nem érzem, hogy a hallásom bármiben is nehezítené az életet. Mindent szépen ki lehet alakítani, és örülünk, hogy Hanna is boldog kis bébi. Meg, ha hallássérült is lenne Hanna, akkor sem aggódnék, mindenre megtanítanám, hiszen van benne saját tapasztalatom.
Mit adott számodra az apaság? Megváltoztatott?
Sok mindent adott számomra apaság. Például, hogy december 24-én estefele született meg Hanna (Jézuska hozta) nagy öröm volt nekem. Előre tudtam, hogy lány lesz és szép és egészséges lesz a kisbabánk. Azt is megjósoltam, hogy karácsonyi baba lesz, pedig januárra vártuk. Nem változtam meg, ugyanolyan vagyok. Ugyanúgy csinálom a dolgokat, csak annyi, hogy van családom, akiket szeretek és törődöm velük.
A kislányod mit szól az implantátumodhoz?
Most másfél éves Hanna. Még nemigazán fedezte fel azt, hogy nekem más a hallásom – az implantomat viszont eddig nem próbálta levenni, megfogdosni. Sejtheti, hogy ezzel hallom a hangokat, de általában a szemüvegemmel szórakozik inkább.
Mit üzennél a hallássérült fiúknak, akik apaság előtt állnak?
Hajrá fiúk és ne féljetek! Babázni nagyon jó dolog és sok boldogságot tud okozni az életünkben.
Általában, ha a gyerek lány, akkor apás, ha fiú, akkor anyás. Nem kell tartani tőle, mindent meg lehet oldani közösen.
Köszönöm szépen az interjút! És sok ilyen vidám pillanatot kívánok még nektek!
Kajtár Dóri
